Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1981/82 - 1980 / 79. szám

„Életem nagy szerelme ez a

Dr. Trethon Ferenc, bár hivatalosan nyugalmazott munkaügyi miniszter, de ennek dacára igen aktív közéleti tevékenységet folytat, életritmusa mit sem változott. A Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége társelnöke, ezenkívül gyakran tart előadást, különböző társadalmi és politikai funkciói mindennapjait szigorú keretek közé szorítják, alig v?n szabad ideje. Mégis, amikor kimondtam, hogy a Ferencvárosról és általában a sportról kívánok vele beszélgetni, készségesen állt kötélnek, örömmel nyilatkozott.

— Amikor telefonon megbeszéltük ezt a találkozót, akkor melyik volt az a varázsszó, amely egyik pillanatról a másikra oly gyors fordulatot hozott, s amitől kérésemre rögtön igent mondott?

— A FradiI Életem nagy szerelme ez a klub, s idestova még kimondani is sok, hogy több mint negyven esztendeje ugyanazon a hőfokon lobog.

— Valamennyiünknek van egy olyan élménye, gólja, amely költőien szólva sorsfordító lett. Konkrétan arra gondolok, hogy egy mérkőzésmomentum, amelytől tulajdonképpen tudatosan is zöld—fehér hívekké váltunk. Önnél mikor történt ez a katartikus állapot?

— Drámai szituációban. Egy hatalmas pofon hatására. Aki kapta, az szerény személyem, aki adta, drága édesanyám. Helyesbítenem kell, mert ez tulajdonképpen négy óriási pofon volt néhány másodperc töredéke alatt.

— Mi az összefüggés a szülői harag és a Ferencváros között?

— Hogy úgy mondjam, logikai sorrend van köztük. Szinte egymásra épült, mint egy jó drámai műben az előzmény és a kibontakozást hozó csattanó. Történt ugyanis 1937-ben, — borzalmas régen volt — a Közép-Európai Kupáért a bécsi Austriával kellett oda-visszavágó alapon játszanunk. Fájdalmasan sima, 4:1- es vereséget szenvedett a Fradi az osztrák fővárosban és teljesen

1IO

klub”

reménytelennek látszott az, hogy továbbjuthatunk. Ebben a szituációban tényleg csak a legelszántabb fradisták reménykedtek, hogy a hátrányt sikerül ledolgozni. Magam is ezek közé a lehetetlent nem ismerő optimista szurkolók közé tartoztam. Ráadásul a sajtó olyan hangulatot teremtett, hogy egyszerűen tüzbe-lázba jött a sportközvélemény, megbolydult a főváros, mindenki ki akart menni az Üllői útra. Igen ám, de az én elhatározásomba egy nem várt szituáció beleszólt. Édesanyámmal Üllőre mentünk ki egy ismerős családhoz hétvégére. A mama fittyet hányt mindenféle futballmeccsre, s nem akart hazajönni vasárnap. Az én fejemben pedig semmi más nem motoszkált már péntektől kezdve, csak az, hogy ott legyek a Ferencváros—Austria összecsapáson.

— Végül is milyen megoldás lett a dolog vége?

— Tizennégy éves megszállott drukkerként úgy tizenegy óra tájékán, ebéd előtt se szó, se beszéd, elindultam gyalog anélkül, hogy bárkinek is elhatározásom felfedtem volna. Titokban kilopóztam étlen-szomjan, nekivágtam Budapestnek. Nem kis táv Üllőről. Mire beértem a Fradi-pályához, talán húsz perc lehetett a kezdésig. Ekkor jött még a különös manőver, hogy hogyan jussak be, mivel egy árva fillérem sem volt. Addig-addig somfordáltam, amíg valaki megszánt és becsempészett" a pályára. Borzasztó fáradt voltam, de ahogy elkezdődött a játék, már eszembe sem jutott zsibbadó lábam és éhségem.

— Pontosan emlékszik most is, hogy hogyan estek a gólok?

— Lehet azt elfelejteni? Ez a Fradi történetének egyik legfényesebb lapja. Az elsőt Kemény fejelte, a másodikat valami fantasztikus ügyes mozdulattal Sáro- si Gyurka rúgta, majd Sindelar, az osztrákok büszkesége szépített. így zárult a félidő. A folytatás az valami fantasztikus volt. Előbb Kiss fejese, majd Kemény újabb bomba gólja már azt jelentette, hogy behoztuk az osztrákok előnyét. Sárosi doktor rúgja az ötödiket, és Toldi Géza állítja be a végeredményt. Ezt követően elképesztő ünneplés

kezdődött, a szurkolók vállukon vitték le a pályáról Sárosit és Toldit. A Fradi hívei a késő esti órákig ünnepeltek a Stadionban és én magam sem tudtam érzékelni az időt, mint akinek földbe gyökerezett a lába, úgy bámultam ezt a csodát. Már jócskán besötétedett, amikor arra eszméltem, hogy jaj, mi lesz velem, hiszen nekem vissza kell mennen Üllőre.

— Volt szíve még egyszer gyalog megtenni ezt az utat?

— Az első pillanatban azt mondtam, ha törik, ha szakad, de visszajutok, hogy szegény édesanyám megnyugodjon. Aztán végiggondoltam az egész hosszú utat, de aztán úgy határoztam, inkább hazaindulok a Tűzoltó utcába. Kulcsom azonban nem volt, így leültem a lépcsőre. Talán el is szunyókáltam, amikor éjfélkor megérkezett kisírt szemekkel a mama. Mint később elmondta, többször eltemetett magában, vasúti balesetre, valamint többféle tragédiára gondolt. Tűvé tette értem Üllőt és környékét, majd végső kétségbeesésében visszautazott Pestre, hogy értesítse a rendőrséget. Amikor meglátott, annyira megörült, hogy elsírta magát. Aztán én sírtam.

— Elmondta, hogy mi volt a kaland oka?

— Igen, de még alig tudtam befejezni a mondókám, amikor elcsattant az a négy hatalmas pofon.

— S mi lett a büntetés?

— Megbocsátottak, de nem ez a történet poénja. Két napra rá megkérdezte tőlem anyukám, hogy tényleg olyan nagy meccs volt? Mint egy vérbeli rádiókommentátor, szinte leközvetítettem neki, hogy mi is történt. Ez annyira tűzbe-lázba hozta őt is, hogy ettől kezdve ő is fradista lett, sőt, mi több, vasárnaponként már együtt jártunk meccsre hosszú évtizedeken át. Ma 84 éves, s ha nem is jár ki az Üllői útra, de az újságból mindenről értesül, ami a Fradi körül történik. Lelkes híve a focinak, de a televízióban minden sportágat szívesen néz.

— Beszélgetésünk elején elmondta, hogy volt az édesanyjának egy különleges kívánsága évekkel ezelőtt.

— A 80. születésnapjára az egész család különleges meglepetéseket eszelt ki. Feleségem valami nagyon finom ebéddel akart kirukkolni, ám a lelkes készülődést az ünnepelt váratlan bejelentése, hogy úgy mondjam lelohasz- tóttá. Édesanyám köntörfalazás

nélkül közölte, hogy ha lehetne, akkor nem itthon, hanem a Fradi pálya éttermében akarja elfogyasztani ezt a születésnapi ebédet. Mondanom sem kell, a feleségem kővé meredt, s egyszerűen nem akart hinni a fülének. A vége az lett, hogy ott a lelátó alatt koccintottunk az elmúlt nyolcvan esztendőre és a jövőre, az újabb egészségben eltöltendő esztendőkre.

— Térjünk vissza a gyermekkorra. Tehát Ön tulajdonképpen tizennégy éves korától számítja magát „hivatalosan" is fradistá- nak.

— No nem egészen. Én már korábban is a zöld—fehérekért éltem -haltam. Ez így volt természetesen abban a környezetben, ahol én felnőttem. A Haller téren a vérébe ivódott a srácoknak az, hogy fradisták legyenek. Amikor kijöttünk az iskolából egy órakor vagy kettőkor, elkezdtünk focizni, s ez így ment sötétedésig. Ezen a környéken lakni, karnyújtásnyira az Üllői úti pályától, ez olyan impulzus volt, amely életre szólóan meghatározta, hogy ehhez a klubhoz tartozzunk lelkileg.

— Személy szerint Önnek volt- e valamiféle szorosabb kapcsolata a sporttal?

— Ne vegye dicsekvésnek, de

lapozzon bele ebbe a könyvbe, amelynek címe: Magyarországi

sportegyesületek története és 1941-es kiadású. A T-betűnél ismerős névre bukkanhat.

— Nicsak, valóban egy meglepetés. Idézzük csak a sorokat: „Trethon Ferenc egyetemi hallgató. Sportszereplését a labdarúgó-, kosárlabda- és az asztalitenisz sportban, a Szent István felső kereskedelmi „Mester" Sportkörében kezdte. 1940-ben országos KISOK válogatott volt s két évig tagja volt a Szent István felső kereskedelmi országos bajnokságot nyert csapatának. Jelenleg a MAFC tagja."

— Miért csodálkozik? Nem gondolta volna rólam, hogy valamikor igen aktív sportéletet éltem?

— Minek szépítsem, ritkaság, hogy valaki ilyen sokrétű sportember legyen. A labdarúgásban például milyen poszton játszott?

— Harcos, kemény kis bal- szélső voltam, aki nem ijedt meg a nála egy fejjel magasabb hátvédektől sem. Sokat loholtam, lelkes típus voltam.

— A MAFC-ban az egyetemi évek alatt megmaradt a labdarú-