Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1980/81 - 1980 / 66. szám
„Lóról-Ióra” - így történt IX. (BEFEJEZŐ RÉSZ) BÚCSÚ - MEGMÁSITHATATLANUL Az 1980-as esztendőt utólag a korszakváltás esztendejeként is emlegethetik a tornasporttal foglalkozó történészek, mert a moszkvai játékok után egy sor világhíresség fejezte be pályafutását. Elég a montreali összetett bajnok szovjet Nyikolaj Andrianov, az 1970-es VB-győztes japán Eizo Kenmocu, illetve az 1974-es világbajnoki aranyérmes Sigeru Kasza- macu nevét említenij de ha ez nem volna elég, folytatni lehet a felsorolást a románok gyűrűspecialistájával, Danut Grecuval, no és az amerikai Kurt Thomasról sem szabad elfeledkezni. A tekintélyes névsor magyar szereplője nem más, mint Magyar Zoltán, akinek felejthetetlenül szép sportpályafutását nyolc egymást követő műsorfüzetünkben mutattuk be. Most a befejező rész következik, a moszkvai olimpián történtek felelevenítése, s azok az események, amelyek a megmásíthatatlan bú csú után következtek. A sok nehéz próbát kiállt, mindannyiszor kimerült, de kellő időben feltöltődött tornász sportpályafutása utolsó nagy vizsgájához közeledve bizony elég nehezen tűrte a szakemberek körében formába hozásként emlegetett mindig viszontagságos heteket. Háta mögött három világbajnoki, ugyanannyi Európa bajnoki győzelemmel, de különösképpen annak köszönhetően, hogy 1979-ben az amerikai földön megrendezett VB-n rekordot jelentő pontszámmal sikerült kiharcolnia a győzelmet, mindenkinél nagyobb esélyesnek számított a moszkvai játékokon. — Az edzőmmel úgy határoztunk, hogy felesleges mindenféle változtatás a lólengés gyakorlatomban, mert a koncepció kiállta a próbát Fort Worthben, s egyébként is: a sok szupernehéz elem között aligha tudtunk volna még egynek helyet szorítani. Lényegesen fontosabb feladatnak számított a speciális álló- képesség legmagasabb szintjének elérése, s ennek birtokában annak elhitetése önmagámmal, hogy utoljára is megúszom rontás nélkül. Nem is tudom hányszor fordult meg a fejemben, s hányszor riadtam föl arra, hogy a töretlenül felfelé vezető vonal éppen a legeslegfontosabb pillanatban, a búcsút jelentő olimpiai döntőben „görbül le", tehát éppen akkor, amikor nincs már lehetőség javításra. Hát igen, én jó előre elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, Moszkva után kiállók a sorból, átadom a helyemet és sohasem követelem azt vissza. Még akkor sem, ha az utolsó szólításnál elbuknék ... Messze volt még az olimpiai felkészülés hajrája, amikor már véglegesnek lehetett tekinteni, hogy amerikai és japán tornászok nem vesznek részt az olimpiai versenyeken. Köztudott, hogy mindkét nemzet kiváló versenyzőkkel rendelkezik, így a ló lengésben is nagyszerű specialistákkal. — Egy pillanatig sem éreztem azt, hogy könnyebb lett a helyzetem, hiszen pontosan tudtam a szovjet Gyityatyinról, Tkacsovról és Andrianovról, hogy miféle erőt képvisel a gyakorlatuk, no és az NDK-beli Nikolay és Brückner neve sem mehetett ki a fejemből, akik jónéhányszor alaposan megszorítottak. Mindezek ellenére közvetlenül a kiutazás előtt egyik edzésről a másikra hirtelen és roppant nagy örömömre megnyugodtam, éreztem és tudtam, hogy a gyakorlat összeállt, képes vagyok kiállni a próbát. Persze az sem ment ki a fejemből, hogy még egy olyan világverseny sem volt, amin az utolsó pillanatig képes lettem volna megőrizni a hidegvéremet. Magyar Zoltánt a moszkvai olimpián erős magyar válogatott vette körül: a tapasztalt Donáth Ferenc, a Zoltánhoz hasonlóan lólengés specialista és Európa bajnok Guczoghy György, az EB ezüstérmes Kovács Péter, továbbá a mesterfokú bajnok Kelemen Zoltán és a mindig kiegyensúlyozott Vámos István. — Az előírt lólengés gyakorlatomra 9.90- et kaptam, a rajt tehát kitűnően sikerült — folytatja —, de ugyanúgy értékelték a szovjet Tkacsovot is. A második napon a szabadon- választottak következtek, itt még jobban ment, a bírók 9.95-öt szavaztak meg, úgyhogy 19.85 pontos összteljesítménnyel kerültem a legjobb hat közé, méghozzá vezető pozícióban. Még mindig nem nyugodhattam meg, mert a csapatversenyben Gyityatyin is nagyszerűen hajrázott, csak 25 ezreddel maradt el tőlem, míg Tkacsov és Nikolay 50 ezreddel. A döntőbe rajtam kívül tehát bejutott Gyityatyin, Tkacsov, Nikolay, s mellettük még Brückner, valamint Donáth Feri. A történtekre bizonyára minden szurkoló és barátom jól emlékezik; a pontozók életemben először végre nagyvonalúan ítélkeztek, s 10 ponttal jutalmaztak! Tudták vagy nem, hogy búcsúzni készülök, utólag már mindegy, a lényeg az, hogy ez az értékelés behozhatatlan előnyt jelentett a számomra, második olimpiai bajnoki címemet. Gyityatyin kapta az ezüstöt, 9.90 pontos gyakorlatával, Nikolay a bronzot, ugyancsak 9.90-nel. Feri barátom viszont bosszankodott, mert két aprócska hibát is keményen büntették, 9.60-at mutattak fel neki, ezzel pedig a hatodik helyre szorult. Furcsán érezhette magát 1980. július 26- án reggel a moszkvai olimpiai faluban Magyar Zoltán, alig néhány órával azután, hogy a híres sportpalotában másodszor is olimpiai bajnokká avatták, s ezzel diadallal végleg lezárult mesébe illően szép sportpályafutása. Életének merőben új szakasza kezdődött meg ezen a napon, azok az évek amelyek egyre messzebb és messzebb viszik majd a sporttól, a tornától, a nevével csaknem összeforrott kápás-lótól, az elmúlt évtized alatt begyakorolt szokásaitól és életritmusától, egyszóval mindattól, ami az élsportoló Magyar Zoltánra oly jellemző volt. A „Magyar-vándor" megpihent, miután utoljára csodálhatták meg a tornasport szerelmesei az orsó-forgással, a vándor-körzéssel és a legújabb keletű szökkenő-vándorral nehezített szabadonvá- lasztott gyakorlatát. Nem bukott el tehát a mindennél fontosabb próbatételen, helyén volt a szíve, kitűnőre vizsgázott, pedig ki gondolta volna, hogy mi mindent élt át az utolsó szólítás előtt, — A verseny előtt két nappal már képtelen voltam lehunyni a szemem, csak forgolódtam az ágyamban, ráadásul elment az étvágyam, még egy pohár narancslé is alig ment le a torkomon, Hiába is palástolták a környezetemben levők, láttam az arcukon, hogy féltenek, érzik-tudják, szökik az erőm. Aztán, hogy túlestem az egészen, magam is úgy éreztem, hogy alig állok a lábamon, remeg a kezem, remeg a térdem, szédülök egyszóval rettenetes volt. Bordán Dezső, Vígh László és a többiek a nyakamba borultak, jöttek az ellenfelek, s baráthoz illő módon gratuláltak, Zoltán furcsa kabalát választott magának még a montreali olimpia előtt. A versenyre készülődve bajszot növesztett, őszintén szólva nem valami kackiásat, s nem is nagyon jól illőt. Már csak órák választottak el az olimpiai szerepléstől, amikor ollót és borotvát ragadott és gyorsan „visszaváltozott". Ettől kezdve minden VB és EB előtt ugyanígy tett, miként a moszkvai küzdelemre készülve is. Első „szabad reggelén" újra ollót vett a kezé16
