Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1980/81 - 1980 / 65. szám

„Lóról-lóra” - így történt

Vili.

A „VISSZAVEZETÉS" HADMŰVELETE

A Ferencváros és a magyar sport történetének egyik legkiválóbb és legeredményesebb képviselőjét, az „örökös tornászbajnok" Magyar Zoltán életét és sportpályafutását bemutató sorozatunkban legutóbb az 1977-es esztendő történéseit idéztük fel, s eljutottunk addig, hogy Zoltán súlyos lelkiválságba került. Közrejátszott ebben az oviedoi Világ Kupán elszenvedett sérülése — sem előtte, sem utána nem vált olyan hosszú időre harcképtelenné, mint akkor —, de méginkább az a bizalmatlan légkör, amely a tornászt övezte Oviedo után.

Magyar Zoltán edzője, versenyzőtársai, ugyanúgy a szövetség vezetőségének alapos meglepetésére Páder Jánosnál, azOTSH elnök- helyettesénél tett látogatásakor megmásítha- tatlannaktünő kijelentést tett: „Abbahagyom, így nincs értelme ..." A magasrangú sportvezető őszinte szavakkal válaszolt, s persze nem adta beleegyezését az elhamarkodott döntéshez. Már másnap megkezdődött a „visszavezetés" hadművelete, az az akció — bátran lehet így nevezni —, amelynek célja titkolat- lanul a váratlan búcsúzás megakadályozása volt. Sokáig vergődött zöldágra a „bölcsek tanácsa", merthogy Zoltán fölöttébb makacsnak bizonyult, Vígh László, Bordán Dezső, a válogatott vezetőedzője, s a szövetségiek pedig nem akadtak rá a leghatékonyabb „diplomáciai" megoldásra. Fordulatot csak a Magyar Torna Szövetség 1978. január 16-i férfi szakági végrehajtó bizottsági ülése jelentett, ahol hárman is megjelentek az OTSH képviseletében, ezzel is bizonyítván, hogy Magyar jövője távolról sem magánügy.

Béres Tibor, a szövetség akkori elnöke így emlékezik:

— Furcsa és nehéz feladat megoldása előtt álltunk, hiszen olyan versenyző ügyéről kellett állást foglalnunk, aki minden kétséget kizáróan a sportág hazai rangelsőjének számított, ám egyben olyan tornászról, akinek edzésmunkáját, életmódját és bizonyos esetekben magatartását is kifogásolhatónak minősítették sportpályafutásának irányítói. Személy szerint jómagam nem győztem helyteleníteni, hogy 1977-ben a szokásos évvégi jutalmazásnál az egybegyűltek előtt csúnyán megszégyenítették, holott erre aztán igazán nem szolgált rá: fegyelmezetlenségek ide vagy oda, akárhogy is vesszük, ő volt az esztendő legeredményesebb sportolója. így hát nem lett volna szabad pénzbüntetéssel sújtani, ráadásul úgy, hogy erről az egybegyűltek — kicsik és nagyok — egyaránt értesüljenek.

A végrehajtó bizottsági ülésen Vígh László kemény kritikát mondott. Kijelentette, hogy Magyar Zoltán nem végzi edzésmunkáját, ezért van ideje és energiája fegyelmezetlen- kedni. Hozzátette még, hogy Magyar talán most komolyan gondolja a dolgot, s abbahagyja a versenyzést, de ennek a válogatott keret csak hasznát (!) láthatja, merthogy ilyen módon javulni fog a munkamorál. Később Vígh megbánta ezt a kijelentését, amelyet a harag, a türelmetlenség diktált. Úrvári Sándor, a szövetség szakfelügyelője már ott az ülésen megbírálta Víghet, pedagógiai baklövéseiért, s védelmébe fogadta Zoltánt, mondván, hogy a montreali siker után távolról sem töltötte teljesen haszontalanul az idejét, mint ahogy azt az edzője nem egyszer hangsúlyozta. Dobai József, az egyik legtekintélyesebb verseny bíró is síkra szállt Magyar mellett: megdöbbentőnek találta azt a kijelentést, hogy „legfeljebb abbahagyja", mármint Magyar. Szót kért Bordán Dezső, a válogatott vezetőedzője is, aki emlékezett Magyarral folytatott hosszú beszélgetéseire, amelyek inkább vitának számítottak. Terhelő adatként számolt be arról, hogy Magyart sokszor kell csitítani, mert nem mindig jó hangot ad meg a keretben, amely aztán a kevésbé tapasztalt és eredményes versenyzőket is nagyhangúvá, elbizakodottá teszi.

A vita még hosszú ideig tartott, több mint három óráig, s csak aztán egyeztek meg a jelenlévők a kialakítandó taktikában. Páder János feladatúi tűzte ki, hogy mindent el kell követni Magyar Zoltán megtartásáért. Végülis olyan határozatot fogadtak el, hogy türelmesen meg kell várni Magyar teljes gyógyulását, s azt a gyógymódot, amit az orvosi konzílium javasol, maradéktalanul végre kell hajtani. Ezután Zoltánt folyamatosan kell edzéskész állapotba hozni, s figyelembe véve a tornász idegállapotát, kimerültségét, ha szükséges „összekötőt” is be kell vetni: Magyar és Vígh László közé. Erre a szerepre Horváth Istvánt, az elnökség tagját a férfi végrehajtó bizottság vezetőjét jelölték ki.

Néhány héttel a sorsdöntő tanácskozás után Magyar Zoltán Horváth István társaságában először látogatott el a Tornacsarnokba, s nagy óvatosan hozzákezdett a szerek „kóstolgatásához". Versenyzésre azonban hóna pokig nem vállalkozott, s valójában csak az évvégi strasbourgi világbajnokság előtt, a VB országában, Dijonban tett említésre méltó próbát, egy nemzetközi csapatversenyen, amelyen a franciák és a lengyelek voltak az ellenfelek. Balszerencséjére itt meg az egyik lábujja ficamodott ki, s mivel nem mondott le a folytatásról, dr. Altay Frigyesnek, a csapat orvosának ott azonnal, a szőnyeg szélén „akcióba kellett lépnie".

— Csak arra emlékszem, hogy két versenyzőtársam lefogott, úgy odaszorított a székhez, mintha présbe helyeztek volna, aztán jött a „doki", s egy rántással visszahelyezte a ficamos ujjamat a helyére. Sziszegtem, de megálltam fájdalmas kiáltás nélkül, ami jóval nehezebb feladatnak számított, mint a folytatás. Sajgott a lábam, az volt az érzésem, hogy egy úthenger ment keresztül a lábfejemen, de odaálltam a lóhoz, s végigcsináltam a gyakorlatomat. Ez volt a fordulópont a világ- bajnoki felkészülésben, akkor már tudtam, hogy Strasbourgban is képes leszek összeszorítani a fogamat. Mint ahogy meg is tettem . . .

A második világbajnoki aranyat Zoltán 19.80 pontos teljesítménnyel érdemelte ki, a döntőben 9.9-es ragyogó kűrt bemutatva. Csak európai versenyzők érdemelték ki az érmeket. Magyar mögött a nyugatnémet Dienger az ezüstöt, a bolgárok „ásza”, Sztojan Delcsev a bronzot. Csak néhány napi pihenő jutott a megkönnyebbült tornásznak, mert máris következett a Sao Paulo-i Világ Kupa, október 8. és 10. között. Igazi visszavágónak számított ez az esemény, hiszen felsorakoztak Strasbourg hősei szinte egytől egyig. Zökkenő- mentesen sikerült a duplázás, most két, egyaránt 9.8-ra értékelt gyakorlat adta a végső 19.60 pontos értéket, a sorrend viszont Zoltán mögött alaposan változott, a szovjet Gyityatyin lett a második (két tizedpont hátránnyal), az amerikai Thomas pedig a harmadik (0.25 ezred pontos különbséggel). Zoltán dicsőségére válik, hogy az összetettben mindössze négyen előzték meg: Gyityatyin, Thomas, a felejthetetlen tornász feno- mén, Albert Azarian fia, Eduard, valamint a japánok utolsó világbajnok együttesének kép viselője, Eizo Kenmocu.

— Hazatérve boldogan ünnepelhettem 25. születésnapomat, amelyre kedvem lett volna meghívni néhány rosszakarómat, s a szemükbe vágni, hogy az ő leikükön száradt volna, ha abbahagyom. Ám a bosszú elmaradt, nem is volt szükség arra, annál inkábba pihenésre, merthogy megdolgoztam a világbajnoki és a Világ Kupa aranyért, igen-igen keményen.

Beköszöntött 1979, az utolsó olimpia előtti esztendő, amely — mint minden Moszkvába készülő sportkiválóságnak — Magyar Zoltán számára is a főpróbát, az utolsó lendületvételt jelentette.

— Helyreállt a béke Vígh, Bordán és köztem, s mindent figyelembe véve azt hiszem, a lehető leghelyesebben döntöt6