Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1980/81 - 1980 / 64. szám
„Lóról-lóra"” - így tortáit VII. A NAGY TÖRÉS Magyar Zoltán világszerte nagyrabecsült sport- pályafutását bemutató cikksorozat legutóbbi része az 1977-es versenyévadot megelőző események felelevenítéséről szólt, így többek között azokról a hónapokról, amikor Magyar és mestere, Vígh László alig látta egymást . . . Az olimpiai győztest újabb és újabb rendezvényekre, élménybeszámolókra citálták, s a kedves hangú invitálásokat nem illett visszautasítani. A torna pedig olyan sportág, amely mindennapos gyakorlást követel, merthogy a nehezen kiépített reflex-sorok gyorsan kihunynak, arról nem is beszélve, hogy a verej- tékes munkával megszerzett erő is könnyen „szökik" a karokból . . . Alig néhány héttel az 1977 májusában Vilniuszban megrendezett Európa bajnokság előtt — éppen az említett események miatt — senki sem tudta, hogy számítani lehet-e Magyar Zoltánra, vagy helyettest kell választani. Meglehetősen hosszas huzavona után az olimpiai bajnok elvállalta a szereplést, s ezzel bizony igencsak kockázatos vállalkozásba kezdett. Rövid néhány hétbe sűrített felkészülési időszak végén állt ki a kihívók ellen, akik közt felsorakoztak az elkövetkezendő évek új sztárjai, élükön a szovjetek debütáló hármasfogatával, amelyet Markelov, Tyihonov és Tkacsov alkotott. Ezek a Magyar Zoltánnál egytől egyig fiatalabb „legények" nagy bravúrt tervezve léptek szőnyegre a szép vilniuszi sportcsarnokban: kísérletet téve az összes arany elhódítására. Azt, hogy a vendégtornászok nem maradtak szégyenben, Európa, mindenekelőtt Magyar Zoltánnak, az akkor még gyereknek számító bolgár Delcsevnek, valamint a csehszlovák Tabaknak köszönhette, akik bravúros szerepléssel egy-egy aranyat „elcsentek" a vendéglátók elől. Megszületett tehát a kételkedve várt mesterhármas, 1973 és 1975 után a harmadik páratlan esztendőben is Európa bajnoki aranyat vehetett át Zoltán. Béres Tibor, a Magyar Torna Szövetség akkori elnöke — egyike volt azoknak, akik kiálltak Magyar mellett, s váltig hangoztatták, hogy a kiváló tornásznak nem szabad kihagynia az újabb éremszerző lehetőséget — nem volt rest, s külön gratuláló levelet nyomtattatott Zoltánnak, mégpedig a következő szöveggel: „Kedves Zoli! Szívből gratulálok a lovon harmadszor is megnyert Európa bajnoki aranyérmedhez. Kívánom, hogy legalább 1980-ig ilyen eredménnyel lo- vazzál. A most ajándékba adott korbácsot — ajánlom — ne az esetleg makrancos lóval szemben használjad . . . (aláírás: Az elnök)" Ebből az is kiderül, hogy miféle souvenir-rel lepte meg a szövetség első embere kedvenc versenyzőjét! Aranyéremmel szolgált az esztendő következő fontos állomása, a szófiai Universiadé is, ám az újabb sikert már nem követte a harmadik, amelyet a tervek szerint az Oviedobaan megrendezett Világ Kupáról kellett volna Zoltánnak „szállítania". Sajnos, azoknak lett igazuk, akiket az esztendő elején még vészmadaraknak tituláltak. A megalapozatlan, s mégis túlságosan sokat kockáztató olimpia utáni versenyévad végén — az igazat megvallva — Magyar pontosan úgy járt, mint az az autós, aki látja, hogy már ég a benzinállást jelző vészlámpa, de csak nyomja a gázt — gondolván: a kevéske üzemanyaggal is kihúzza a 6 célig, Vagy legalábbis az első benzinkútig . . . A fontos vizsgára pedig mindenképpen teli „tankkal", mi több, egy alapos „generáljavítást" követően kellett volna érkezni, hiszen a nyárvégi Universiadén is már csak injekciókúrával ment a versenyzés, úgymond természetellenes segítséggel. Persze, a különleges dicsőséget jelentő mesterhármas csábításának nehéz lett volna ellenállni, s főképpen azért nem, mert ezúttal az edző és a versenyző is egyet akar — a győztes évzárást! Az 1977-es Világ Kupát Enrique Gonzalez és Felix Fernandez, a Nemzetközi Torna Szövetség nagytekintélyű és közkedvelt tagjai ügyes közreműködésével, illetve diplomáciai sikerének köszönhetően Spanyolország rendezhette meg. Mindenki arra számított, hogy a szinte kivétel nélkül sportági csillagokat felvonultató gálát a nagyvárosok egyikében, mondjuk Madridban, Barcelonában vagy Valenciában bonyolítják le. Ehelyett azonban a házigazdák választása, a jóval kevésbé ismert Oviedora esett, ma sem tudni, hogy miért, hiszen az aszturiai hegyek közt megbúvó városkában a Világ Kupáig jóformán semmit sem tudtak a tornáról. A versenyeknek otthont adó városi sportcsarnok éppen ezért még a szerenkénti döntők napján sem telt meg, pedig a finálé eddig még mindig kasszasikert jelentett a rendezőknek. A Világ Kupán jómagam, a történet krónikása is részt vehettem, mint a Magyar Távirati Iroda sportosztályának kiküldött tudósítója. Egy nappal a rajt előtt érkeztem a helyszínre, s első utam azonnal a sportcsarnokba vezetett. A kapu előtt összefutottam Vígh Lászlóval, aki igencsak lehangolt állapotban, rossz hírrel fogadott. Érződött, megpróbál nyugalmat erőszakolni magára, de így is eléggé zaklatottan számolt be arról, hogy tanítványa a délelőtti edzésen megsérült. — Nem tudja felemelni a jobb karját — mondta László —, az a gyanúm, hogy szakadás, de az is lehet, hogy — reméljük — csak egy erős húzódás. Először az ügyeletes orvos nézte meg, aki elöljáróban közölte, hogy nem specialista, ezért aztán kórházba szállítást javasolt. Aztán előkerült az NDK-sok sportorvosa, ő is megvizsgálta Zolit, aztán valamiféle kötést készített. . . Hamarosan előkerült Zoltán is, mondanom sem kell, falfehér arccal. Egy kicsit előregörnyedve lépkedett, megmerevítve a felsőtestét, sérült oldalát pedig úgy tartotta, mintha egy szilát görgettek volna át a testén . . . Nagyon fáj? — kérdeztem Víghet is megelőzve. — Mint még soha — válaszolta, s lehúzta a zippzárt a felsőjén. — Ezt kaptam — mutatott a mellére, ahol a szegycsonttól a vállig hatalmas tapasz terpeszkedett. — Ha jól értettem, ez majd segít a vérömleny felszívódásában, s talán egy kicsit enyhíti is a fájdalmakat. Majd meglátjuk. Megérkezett a versenyzőket szállító külön- busz. Ajtaja előtt a versenyzőtársak sorfalat alkotva nyitottak utat a sérültnek, a zsibongó társulat egy szemvillanás alatt gyorsan elcsendesedett. Tornászberkekben ez így szokás. A versenyzők többsége ugyanis már nagyon is tudja, hogy mi az a fájdalom. ■■ A következő buszra már én is felfértem, s éppen azzal indultak szállodájukba az NDK-s tornászok. Addig-addig ügyeskedtem, amíg a csapat orvosa mögé kerültem. Éppen Peter Weberrel, a vezetőedzővel beszélgetett, s ki másról, mint Magyarról. Az elkapott szófoszlányokból, az orvos egyértelmű gesztusaiból semmi másra nem következtethettem, csak arra, hogy ezt a Világ Kupát bizony, Magyar Zoltán nélkül rendezik meg. Délután meglátogattam Zoltánt a Hotel Principado-ban. A szálloda folyosói üresen kongottak, a versenyzőknek és edzőknek fenntartott hotel minden lakója a csarnokba ment — a nyitóünnepség főpróbájára. Tízszer is kopogtam Magyar és Donát Ferenc közös szobájának ajtaján, míg végre nagyon távolról és alig hallhatóan felhangzott a „szabad". Sötét szobába nyitottam, s a belső helyiségben sem égett a lámpa. Végre észrevettem, hogy a fürdőszoba ajtó küszöbénél fény szűrődik kifelé. Zolit nyakig a vízbe ereszkedve a kádban találtam, kezében egy könyvvel, Albert Schweitzer életregényével. — Mi van mester? — tréfálkozott, pedig ilyesfajta indításra én készültem, hogy valamelyest felvidítsam. — Inkább Te beszélj, javult, vagy rossza- bodott? — így a vízben semmit se érzek, a meleg nagyon jót tesz. — Te, én még azt sem tudom, hogy valójában mi is történt. . . — Hát persze. Az edzés elején egy kis erősítést végeztünk, s aztán „végigzongoráztunk"
