Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1980/81 - 1980 / 62. szám

Amikor a szobába léptem, legelőször az egyik sarokban álló, már kissé kifakult, zöld­fehér Fradi zászlóra lettem fi­gyelmes, majd a televízió mel­lett csaknem „naprakészen" sorakozó Népsportok, Képes Sportok keltették fel érdeklő­désemet. S nem kevésbé volt meglepő vendéglátóm friss is­meretanyaga a hazai sport­életeddé különösen a Ferenc­várost illetően. Alig győztem válaszolni kérdéseire: miért maradt ki a csapatból X, fel­épült-e már sérüléseiből Y? Mindezek alapján az olvasó arra gondolhat, hogy egy bu­dapesti, de legalábbis magyar- országi lakásban folytatott be­szélgetésemről írok, pedig a cím kissé távolabbi: 128 New Cavendish Street, London. Házigazdám pedig Barcza János, akivel elmúlt őszi, angliai tanulmányutam során ismerkedtem meg. Bár több mint 30 éve él a szigetországban, mégis szinte kifogástalan magyarsággal vá­laszol kérdéseimre. Ez talán azzal is magyarázható, hogy szenvedélyesen érdeklődik Barcza János londoni lakásán. nyelvünk eredete, története iránt, s e témához komoly szakirodalommal rendelkezik. Kedves Barcza úr, elmon­daná hogyan is került Lon­donba? — Egy alföldi községben, Tiszaföldváron születtem, 1924-ben, bátyám, közeli ro­konaim ma is itt élnek. Jóma­gam alig voltam 13 éves, ami­kor Budapestre mentem cuk­rász tanulónak. Ekkor kezd­tem el komolyabban foglal­kozni a labdarúgással: a lak­helyemhez közeli Danuvia kö- lyökcsapatában játszottam, majd nem egészen 15 évesen a Fradiba kerültem. Innen tehát a vonzalom a zöld-fehér színek iránt? — Igen. Ma is jó visszagon­dolni arra, hogy egy igazi nagy csapat — ráadásul a Fradi — serdülő együttesében szerepel­hettem, s edzőmtől, Szűcs Zoli bácsitól is minden vonat­kozásban sokat tanulhattam. Egyébként szélsőt játszottam. talán nem is rosszul, mert meglehetősen gyors voltam. Két, az FTC-ben eltöltött év után válaszút elé kerültem. Mind nehezebben tudtam ösz- szeegyeztetni az edzéseket, mérkőzéseket munkahelyi el­foglaltságommal. A futballról azonban nem tudtam teljesen lemondani, így azután a Zuglói AC-ban kergettem a labdát egy ideig. Amíg be nem hívták kato­nának . . . — Bizony a II. Világhá­ború az én életemben alapos változást hozott. Hadifogság­ba kerültem, s csaknem két évi ausztriai tartózkodás után vetett a sors Angliába. Itt mivel kezdett foglal­kozni? — Mivel addigra alaposan kitanultam a cukrász és sza­kácsmesterséget, Anglia, Skó­cia és a Csatorna-szigetek sok éttermében igyekeztem — úgy érzem sikerrel — a vendégek asztalára magyaros ízeket is csempészni. Az 50-es évek ele­jén a dél-angliai Dorset gróf­ság Bournemouth városának egyik jól menő hoteljében dol­goztam, amikor ismét kapcso­latba kerültem a focival. A helyi profi csapat az AFC Bournemouth, amely jelenleg a liga negyedik osztályában szerepel, csatár gondokkal küzdött, így „beszálltam" hozzájuk. Ezt a klubot 1899- ben alapították — éppen mint a Ferencvárost —csapatszínük piros-fehér, s abban az időben a liga harmadik osztályának déli-csoportjában küzdöttek. Kilenc hónapig voltam a játé­kosuk, több mérkőzésen is játszottam színeikben a Dean Court Ground nevű stadion­jukban. Az egyesület vezetői azonban elmulasztottak velem kapcsolatban elintézni valami jogi formaságot, így a dolog­nak eltiltás lett a vége. Ezzel pont is került labdarúgói pá­lyafutásom végére, bár amíg egészségem engedte, kedvtel­ésből szívesen játszottam. Egészségi okok miatt vál­toztatott pályát is? — Orvosi tanácsra felhagy­tam korábbi foglalkozásom­mal és a bélyeg-szakmában helyezkedtem el, mert mindig érdekeltek a bélyegek, jelen­tős magán gyűjteményem is van. Most különben a Leicester Square-n lévő egyik üzletben tevékenykedem. Itt Londonban a BBC vagy az ITV valamelyik csatorná­ján szinte mindig van a labda­rúgással foglalkozó műsor a televízióban, de aki személye­sen akar kimenni valamelyik pályára az is bőségesen válo­gathat. Anglia a nehézségek ellenére még mindig a futball hazája. Megmondaná Önnek melyik a kedvenc csapata? — Az az igazság, hogy nincs olyan itteni csapat, ame­lyiknek különösebben szur­kolnék. Nem vagyok nagy hí­ve a túlságosan is az erőre épü­lő brit labdarúgásnak. Igaz, az angol futbalisták akaratereje, töretlen közdőszelleme min­denki számára követésre mél­tó lehet. Számomra persze mindig is a szellemes, magya­ros játék marad az igazi. Azért talán mégis van né­hány kellemes itteni élménye is a focit illetően. — Természetesen, de az a magyar válogatotthoz kapcso­lódik. Tanúja lehettem 1953- ban az évszázad mérkőzésé­nek. Nem volt könnyű bejut­ni a Wembley Stadionba. Em­lékszem, nekem is a „fekete piacon" sikerült jegyet szerez­nem? fontért, ami akkor igen nagy pénz volt. De a 6:3, a fe­lejthetetlen élmény mindent | megért volna. Az Aranycsapat tagjai közül Puskás Öcsivel személyesen is sikerült talál­koznom, azóta is őrzöm dedi­kált fényképét. A mai magyar labdarúgók közül kinek a játéka tetszik leginkább? — Bár kevés alkalmam nyí­lik látni az otthoniakat, nem nehéz a válasz. Nálam Nyilasi Tibi az első számú játékos. Remélem a VB selejtezőkön legalább egyszer betalál majd az angolok kapujába, akár Shilton, akár Clemence őrizze is a hálójukat. Ezt egyébként, mint lelkes Fradi szurkoló is kívánom neki. Nem szándékozik hazalá­togatni a Népstadion-beli ma­gyar-angolra? — Akkor nem, de az év második felében hazamegyek. S mivel az új Üllői úti stadion­ban még nem voltam, szeret­nék kilátogatni a Fradi egy bajnoki mérkőzésére! Szeretettel várjuk . . . Magyar Zoltán 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom