Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1980/81 - 1980 / 61. szám
} „Lóról-lóra” - így történt V. ELŐSZÖR A VILÁG ÉLÉN A X. férfi tornász Európa bajnokság résztvevői 1973 májusában adtak randevút egymásnak, egészen pontosan 12-én és 13-án, szombaton—vasárnap. Ott volt a híres franciaországi sportközpontban, a két évvel korábban Madridban összetett bajnokságot nyert szovjet Viktor Klimenko, s vele együtt az 1971-es összetett bronzérmes Nyikolaj Andrianov is, aki ráadásul két szeren, a lólengésben és az ugrásban is védőként készült az újabb küzdelemre. — Néhány hónappal az Európa bajnokság előtt a magyar válogatott tagjaként hosszú és izgalmas amerikai versenykörúton vettem részt, az ott eltöltött több mint két hét faragott belőlem igazi versenyzőt — ezzel folytatja, s kezd bele folytatásos „kisregényének" újabb fejezetébe Magyar Zoltán, miután mindarról szó esett már, hogy és miképpen alakult pályafutása az első nagy győzelemig. — Nem egyszer 15—20 ezer lelkes szurkoló előtt versenyeztünk, olyan hangulatú összecsapásokon, hogy érezhettük volna magunkat egy jégkorong vagy mondjuk egy rögby-mérkő- zésen is! Az amerikaiak remek versenyeket rendeztek, a közönség pedig érezhetően mindig maximális teljesítményt várt, vagy inkább követelt a bemutatót tartóktól. Talán akkor fogalmazok a legpontosabban, ha azt mondom, hogy úgy éreztük magunkat a hatalmas arénákban, mint az artisták a cirkusz-porondon, akik egyszer sem hiábzhatnak. Hazatérve az Egyesült Államokból, az első itthoni csapatbajnoki fordulóban aztán az az érzésünk támadt, hogy valahol a „puszta közepén" állnak a szerek, olyan sivárnak tűnt a tátongóan üres lelátó, a maroknyi arrajáróból összeverbuválódott „nézősereg". Az előző részben szó esett arról, hogy Magyar és Vígh László edző újabb összeütközése szakításhoz vezetett, a legrosszabbkor jött váláshoz. Zoltán edzéseinek irányítását Bordán Dezső vette át, Grenoble-ba pedig Sárkány István és Kabos Gábor kísérte el a magyar tornásztriót, amelyet Molnár Imre, Magyar Zoltán és Bánrévi Imre alkotott. — Az első napon 9.50 pontot kaptam a lovamra, az olimpiai győztes Klimenko 9.40-et, a madridi EB-győztes Andrianov pedig 9.30-at. Rajtuk kívül számolnom kellett egy NDK-s és egy lengyel vetélytárssal is, a három Kubica-testvér közül a legtapasz- talabbal, Wilhelmmel. A döntő délelőttjén nem győztek nyugtatni az „öregek" és a csapattársaim, s én a sok jóslat közül valójában csak egynek hittem: ha nem rontok, mindenképpen érmes lehetek. Sokkal többre aligha számíthattam. Ha jól utána gondolok, már csak azért sem, mert magyar tornász Európa bajnoki döntőben utoljára 1961-ben szerzett érmet, mégpedig Csányi Raymund Luxemburgban, amikor a nyújtó- döntőben csak 5 századdal maradt el a győztestől. (Ki gondolta volna akkor, hogy az 1961-es nyújtóbajnok szovjet Jurij Tyitov 1976-ban a Nemzetközi Torna Szövetség élére kerül, amelynek azóta is elnöke — a szerk.) A hat tornászt felvonultató lólengés döntőben Magyar Zoltán első napi teljesítményét felülmúló gyakorlatot mutatott be, legalább 9.70 pontot érőt. A zsűri ennél valamivel fukarabbnak bizonyult, s meglehetősen hosz- szas tanakodás után 9.55-öt szavazott meg a 20 esztendős magyar tornásznak. Ellenfelei ezen a napon is elmaradtak tőle, kisebb-na- gyobb rontásokkal fosztották meg önmagukat a győzelem reményétől. Magyar a hat szeren- kénti győztes közül a legnagyobb előnnyel vitte el a pálmát, 25 századdal előzte meg a lengyel Kubicát, s 30-cal a müncheni bajnok Viktor Klimenkot. Összehasonlításképpen: a talajon aranyérmes Andrianov győzelme 5 századponton múlott, ugyanúgy a gyűrűn győzelmet kiharcoló Klimenkoé, a nyújtón holtversenyben első helyen végző nyugatnémet Giengeré és NDK-beli Kösteé, az ugrásban újabb sikert elérő Andrianové, míg a korláton Klimenko is csak kerek 20 századpontos előnyt tudott kiharcolni honfitársával, Andrianowal szemben. A másnap megjelenő francia lapok élükön az ottani „Népsportnak" tekinthető „L'Équipe"-pel valósággal áradoztak a magyar „lovasról", s még szellemisen azt is megjegyezték, hogy Magyar Zoltán úgy pörgött-forgott a kápákon, mint egy búgócsiga! — Mint az újdonsült Európa bajnokok egyike, azonnal meghívást kaptam Brazíliába, a Nemzetközi Torna Szövetség azóta is hagyományos bemutató kőrútjára, ahová elkísért Molnár Imre és Békési Ilona is. Egyetlen magyar edző sem utazott velünk, úgyhogy meglehetősen szabadnak érezhettük magunkat. A legelőkelőbb brazil szállókban laktunk, azt fogyasztottunk, amit akartunk, csak „csettinteni" kellett, s jött a díszes uniformisba öltözött szobapincér, térült-fordult, s máris egy „terülj-terülj asztalka" állt előttünk. Utólag bevallhatom, néhány külföldi jóbaráttal egy-kétszer alaposan kihasználtuk a nagy lehetőséget . . . A dél-amerikai városokban is bombasikere volt Magyar „lovas-kürjének", annak a gyakorlatnak, amely egykori bemutatója szerint még a moszkvai olimpián is elengedő lett volna — legalább — a döntőbe jutás kiharcolásához. Néhány szaknyelvi érdekességet felvonultatva volt abban hátsó varázs, két „kínai", „be-Kenmocu", a híres „fradis" figura, „bőrvarázs", s persze a tengerentúliaknak is nagyon tetsző „Magyar-vándor", amit az egyik fellépés színhelyén háromszor is újra követelt a közönség! — A boldog és igen kellemes napok végén egy pillanat alatt odalett a jókedvem, amikor megtudtam, hogy a sok ide-odautazás közben a kisebbik sporttáskám valahol eltűnt. benne egy apró dobozzal, az Európa bajnoki aranyérem tokjával. Mondanom sem kell, alaposan lelombozódtam, s hiába is vigasztaltak a tornászok, hogy a Nemzetközi Torna Szövetség majd készíttet másikat, én már kezdtem beletörődni abba, hogy bajnok leszek, de arany nélküli. A budapesti fogadtatásnál már az első percben egy fotós azt kérte tőlem, hogy gyorsan vegyem elő a medált, mert azzal akar megörökíteni, s persze a szüleim, meg a szövetségtől jöttek is a „bizonyítékot" követelték. Amivel persze nem szolgálhattam. Jónéhány héttel később kaptam az örömteli hírt, hogy az egyik brazil busz sofőré ráakadt a csomagtartóban a táskámra, (az ő bűne volt, hogy nem kerülhetett föl a Rio de Janeiroból induló gépre), s azonnal eljuttatta azt a brazil szövetségbe. Onnan küldték tovább Budapestre, hiánytalan tartalommal, Zoltán ma is egyik legkedvesebb „trófeájával". Zoltán egycsapásra esélyessé lépett elő, jogos pályázóvá a soron következő világbajnokság lólengés döntőjének aranyára. Úgy is lehet mondani, a magyar tornász Európa „küldöttjének" számított a várnai sportpalotában, azzal a nem kis feladattal, hogy a hagyományoknak megfelelően most ő vigye tovább az európai hegemóniát. Kevesen tudják, hogy a japán „tornászfenoménok" 1954-es első betörését követően a távol-keletiek minden szeren aranyhoz jutottak, egyhez vagy többhöz, kivéve a lólengést, ahol sem olimpiai, sem pedig világbajnoki címet nem szereztek. Előbb a szovjet Saginyan, aztán honfitársa Sahlin, később a finn Ekmann, végül pedig a jugoszláv „kápa-király" Cerar gátolta meg őket a száz- százalékos sikerben. Klimenkoról, a müncheni lólengés győztesről pedig már szó esett. Sokan úgy adnak választ erre a különös sorozatra, hogy a japánok alkata eleve előnytelen a lólengésre, mert hogy az európaiakénál rövidebb a lábuk, ugyanúgy a karjuk is, holott ezen a szeren csak azok érvényesülhetnek, akiknek kellőképpen hosszúak a végtagjaik. Ilyesfajta erényekkel pedig sem Ono, sem Endo, sem pedig Kató nem büszkélkedhetett. — A várnai világbajnoki döntőbe, ugyanúgy mint 1973-ben az Európa bajnokságon, első helyezettként kerültem, de minimális 25 ezredpontos előnnyel az ünnepelt japán Kaszamacu, az összetett győztes előtt, aki ráadásul néhány perccel a lólengés fináléja előtt már a második aranyát is megszerezte, a talajon. Akkor történt először, hogy a gyakorlatomat — így fogalmaztam akkor is — „űrben" mutattam be, reflexeknek engedelmeskedve, szinte teljesen automatikusan. Később, a televíziós felvételt végignézve értettem meg, hogyan is érdemelhettem ki a 9.90 pontot, a legmagasabb értéket, amit a döntők napján kiosztottak. Andrianov került a legközelebb hozzám, de nem olyan közel, hogy igazán veszélyes lehetett volna. Először lettem világbajnok, állhattam a dobogó legfelső fokára, mint a világ legjobbja. Részem volt abban, hogy Európa 3 : 3-as „döntetlen" harcolt ki Japánnal szemben, „mi" nyertük a lólengést, a gyűrűt és a nyújtót, a távol-keletiek vitték el a talaj, az ugrás és a korlát aranyát. Szalay Péter Folytatjuk 13
