Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1980/81 - 1980 / 61. szám
Aszlányi a Nemzeti Sportnál dolgozott, a Rózsa utcában. A szerkesztőség melletti épület előtt álló hölgyek az arra- haladókat nem éppen sportszerű ajánlatokat traktálták, de akkori kollégáimat — tudván, hogy ők nem azért járnak arra —, békén hagyták. Egyszer azonban egy frissen odakerült lány, szakmája szabályai szerint, feltette a kérdést a szerkesztőséget éppen elhagyó, s nagyon szórakozott Aszlányi- nak: „Hová mész, szép fiú?" A válasz: „Megyek a Tóth doktorékhoz, römiz- ni..." A 43-as páholyba szóló jegyet is mindig Tóth doktoréktól kaptuk. Úgynevezett közreműködői jegy volt, de azért — azt már nem tudom, hogy többet vagy kevesebbet, mint a rendes helyár — fizetni kellett érte. Minden bizonnyal labdarúgást sújtó vigalmi adó kijátszásáról volt szó, s ma pártoló tagoknak hívnák azokat, akik ilyennel jártak a meccsre. Körülöttünk is mindig ismerősek ültek. Például Pataki Mihálynak is valahol ott volt az állandó helye. Meg Nádas Adolf, amikor még — vagy már? — nem volt elnök. Meg arrafelé ültek a játékosfeleségek is, akiktől győzelem után sokszor kaptam cukrot. Lehet, hogy a messzeség megszépít, de én úgy emlékszem: ott tanítottak meg tisztességesen szurkolni. Drukkoltak-drukkoltunk, szenvedtünk, rajongtunk, de soha az ellenfelet nem szidalmaztuk. Gyermekéveim mérkőzéseire is úgy emlékszem, hogy a másik oldalról, a híres B-közép felől is csak mindig ütemes bíztatást hallottam. Azért persze néha sértegetés is lehetett, ha nem is ütemes. Különben nem maradt volna meg annak a hordozható zöld—fehér táblának a képe is az emlékezetemben, amelyet időnként körülvittek, s amelyen az volt olvasható valamilyen MLSZ-paragrafusra hivatkozva, hogy a játékvezető további sértegetése esetén a mérkőzést lefújják, a két pontot az ellenfél kapja, a pályát pedig betiltják. Amikor ezt a táblát már el is tudtam olvasni, mindig összeszorult a torkom. Nem tudtam pontosan, mi az a „betiltás", de azokban az években már minden héten újabb tiltásokról értesülhetett egy magamfajta, a kor hibájából koravén gyerek, s azok kivétel nélkül szörnyűségek voltak. Az egymást követő rendelkezések a mi családunkat is fenyegették. A Fradi és a mi viszonyunk azonban ettől nem változott meg. Azok a barátok, akiket a zöld—fehér színek iránti rajongás jegyzőben ismertünk, nagyon rendesen viselkedtek. S az abban az időben nem volt kevés. Amikor pedig 1944. október 15-ről 16-ra virradó éjszakán, a nyilasok hatalomátvétele után mennünk kellett otthonról és valahol menedéket keresnünk, Gyuszi bácsiék — Lázár Gyula „tanár úr" és családja — egyetlen telefonhívás után hívtak és bátran fogadtak bennünket. Pedig hát az a hírhedt fel- koncolási parancs őket is fenyegette. Persze, igaz az is, hogy akkor a Ferencváros elnöki székében, ha nem is a klub igazi híveinek akaratából, Jaross Andor ült, a hírhedt szélsőjobboldali politikus. Alaposan kompromitálva az egészen más múltú Ferencvárost. Az alapítóknak, amikor a zöld-fehér színeket választották, a legrosszabb álmaikban sem juthatott eszükbe, hogy valaha lesznek magukat nyilasoknak nevező banditák, akik zöld ingben fognak grasszálni, gyilkolni, rombolni. Azt sem felejthetem el azonban, hogy később, a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején egy nem túlságosan nagy, de annál veszélyesebb banda ezt a színazonosságot próbálta kihasználni. Egy Vasas elleni mérkőzésen történt csúnya botrány után jogos pályabetiltás lett az ügy vége. Milyen jó, hogy erre valóban kevesen emlékeznek már, a Fradi kiheverte és kitörölte történetéből ezt a csúnya epizódot... Én — ismét még kissrác koromból — szívesebben emlékszem egy másik Ferencváros—Vasas mérkőzésre, amelyet ugyancsak a 43-as páholyból nézhettem végig. Mikor volt, pontosan nem tudom, s arra sem mernék megesküdni, hogy valóban mi győztünk-e 3 : 2-re, ahogy rémlik. Az azonban bizonyos, hogy azokban az években játszották, amikor a Vasas minden mérkőzése egyben tüntetés volt a fasizmus és a háború ellen. Előttem van — mivel a várható zsúfoltság miatt az előmeccs előmeccsére is kimentünk már —, amint polgári ruhás rendőrök, detektívek hada sorakozik fel a bejárat körül és hallgatja egy arannyal dúsan kirakott vállapos rendőrtiszt eligazítását. Két jellegzetes figura aztán a mi környékünkön ült belőlük. Az egyikük úgy tett, mintha a Vasasnak, a másik, mintha a Fradinak drukkolna. Megvető pillantások méregették őket a 43-as páholy környékének összeszokott köréből. Ahonnan most is, még mielőtt kifutottak a csapatok, zúgott a „Hajrá Fradi!" Mintahogyan a pálya más részeiből a „Hajrá Vasas!". És amikor megjelent a két tizenegy a pálya közepén, a jóérzésű fradisták — a nagy többség — hatalmas tetszésnyilvánítással fogadták az ellenfelet A tapsot nem lehetett megtiltani. Remek mérkőzést, hatalmas küzdelmet láttunk. Botrány pedig nem volt. Pedig: de jól jött volna az az akkori jobboldali sportvezetésnek ... Egy másik Üllői úti Ferencváros—Vasas mérkőzés is örök emlék. 1945. május 6. Vasas—Ferencváros 2:1. Kedvenceim kikaptak, de most már nem sírtam. A háború utolsó hónapjaiban, a nyilas rémuralom napjaiban, az ostrom idején leszoktam róla. Most meg nekem is fontosabb volt, hogy végre van futball is, megkezdődött az új Magyarország első bajnoksága. Érdemes volt kigyalogolni a Károly király útról (ma: Tanács körút), ahol akkor laktunk, az Üllői útra. Gyalog jártam az első meccsekre, de a Ferencváros—Kispestre már „tuján" mehettem. Mármint a villamos hátulján. Aznap, május 20-án, Pünkösd vasárnapján indult meg ugyanis újra az 52-es villamos, amivel azelőtt is mindig kijártunk. Csakhogy most nagyon kevés volt a szerelvény, lépcsőn és a kocsik ütközőjén is utaztak az emberek. Az eredmény egyébként 7 : 0 volt a Fradi javára. Másnap - gyorsított bajnokságot játszottak — Kispesten került sor a visszavágóra, ahol a Honvéd elődje nyert 3 : 1-re. Dehát ez már egyben egy rajongó kisfiú emlékeinek vége és — alighanem az előzőekhez hasonlóan csak számomra fontos és érdekes - újabb történet kezdete. Abból csak annyit mondanék el, ami újságírói pályafutásom kezdetén az 1948/49-es bajnokságot éppen megnyert csapat öltözőjében történt. Az edző, Lyka Antal kiadta a parancsot: „Minden gyerek menjen innen a fenébe!" És határozottan rámnézett. Én engedelmesen mentem is volna, de szerencsémre valaki félhangosan odasúgta: „Hagyd, ez a Népsportot tudósítja!" Tóni bácsi egyéként szintén azok közé tartozott, akik egy Fradi szurkoló fiának kétéves születésnapjára zöld—fehér mezt spendíroztak. A csoda az lett volna, persze, ha megismer. Hiszen egy zöld—fehér kisgyerek és egy tizennyolc éves, szakértelmére büszke és kedvenc csapatát etikai okokból gondosan titkoló ifjú sportújságíró között óriási a különbség. Pintér István FRADI MŰSORLAP A Ferencvárosi Torna Club kiadványa Felelős kiadó: Losonci Tibor Felelős szerkesztő: Nagy Béla Fényképek: Pozsonyi Lajos Lapzárta: 1981. március 16. Készült az MGSZ Nyomdában Felelős vezető: Tulipánt József (81088) 6
