Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1980/81 - 1980 / 58. szám
1 történt sorból. Nem volt minden idegen a számomra, a téren például magamtól tanultam meg kézen járni, olykor-olykor 20—30 métert is képes voltam megtenni kézen egyensúlyozva. A sportiskolái edzésen persze ezt a tudásomat nem túl sokra értékelték, gyorsan felzavartak a szerre, ahol úgy festhettem, mint a fregolin száradó ruha. Féltem, ma is rossz rágondolni, mennyire tartottam a vasból és fából készült szerektől, attól, hogy lepottyanok. Talán egy hónap sem telt el, amikor Vígh László, a nagyobbak kedvéért az egyik edzés elején magához szólított, s különösebb magyarázat nélkül közölte, hogy attól kezdve ő foglalkozik velem. Nem tudtam mire vélni a dolgot, először csak annak örültem, hogy végre megszabadulok a legkisebbekre váró, elodázhatatlan feladatok teljesítésétől, így az edzések elején és végén a hatalmas tornaszőnyegek cipelésétől. Már az első edzésen tapasztaltam, hogy Vígh tanár úr borzasztóan ki tudja ereszteni a hangját, s ha valakit ilyenkor az öltözőbe citál, akkor jaj annak, aki rossz fát tett a tűzre. A szigor és a nehéz feladatok nem nyerték meg Zoltán tetszését, ezért aztán gyakran fordult elő, hogy a kis tornász tornazsákkal a vállán edzésre menet módosított az útirányon, s valamelyik parkban kötött ki — a régi játszótársak között. Vígh László azonban nem ismert tréfát, a harmadik vagy a negyedik igazolatlan hiányzás után váratlanul felkereste a Magyar családot, s ettől kezdve két tűz közé szorítva érezhette magát Zoltán. Édesanyja mindenről beszámoltatta, Zoltánnak vajmi kevés lehetősége maradt a kalandozásokra. Azért egyszer, mégiscsak megpróbálta. — Hárman az osztályunkból elhatároztuk, hogy befészkeljük magunkat egy barlangba, amelyet akkortájt fedeztek fel. Nem kötöttünk véd és dac szövetséget, ám számbavet- tünk minden lehetőséget, így azt is, hogy a búvóhelyről fülönfogva rendőrök vezetnek majd haza bennünket. Igazi haditervet készítettünk, s jóelőre hozzákezdtünk a szükséges élelem előteremtéséhez. Eleinte az uzsonnám tartósnak vélt darabjaiból csippentettem le egy darabot, aztán nagy bátran a hűtőszekrényből, meg az éléskamrából csórtam el egy- egy májkonzervet, egy darab sajtot, meg efféléket. Az összegyűjtött muníciót a szobában a könyvek mögé rejtettem, számításaim szerint legalább tíz napra valót. Aztán eljött a nagy nap, a szökés napja, s nekem inamba szállt a bátorságom. Nem mentem el a megbeszélt találkozóhelyre, ahol, mint később kiderült, csak a „főkolompos" jelent meg. Délután, edzésre menet futottam össze a terv mellett kitartó barátommal, akinek hiába is magyarázkodtam, csak dúlt-fúlt, és mindennek elmondott. Jó hat évvel később az édesapám elhatározta, hogy egy kicsit átrendezi a szobát, s így szükségszerűvé vált néhány bútordarab megmozdítása is. Én azon a napon elég későn jöttem haza, s amint a szüleim szobájába léptem, a földbe gyökerezett a lábam. A szőnyegre újságpapírt terítettek, amelyen szép kis dombot formáltak az előkerült penészes élelmiszerből. Amilyen balszerencsés vagyok, az anyám biztos, ami biztos, a többi szobában is alaposan körülnézett, s a konyhában egy régóta a használatból kivont fatek- nő mögött csaknem száz szelet kenyérre lelt. Ebben is én voltam a ludas. Anyu uzsonnára mindig kolbászos, meg szalámis szendvicseket csinált, szegény nem is sejtette, hogy mi lesz az elemózsia sorsa. A kolbászt meg a szalámit azonnal kiettem, a kenyeret pedig a teknő mögé suvasztottam. Mindig arra készültem, hogy egyszer majd eltüntetem a nyomokat, de amikor anyuék nem voltak odahaza, valahogy sohasem jutott eszembe a dolog. Egy rendszeres edzésekkel eltöltött esztendő után sem vált igazán „tornászos” külsejűvé Magyar Zoltán, a többiekénél jóval lassabban dudorodott formássá a bicepsze, s a vállai sem akartak szélesedni. Pedig az első év vége felé már két-három órás edzéseket írt elő Vígh László Magyarnak és csoporttársainak, nem egy nehéz elemből százas szériákat végeztek el a kis reménységek. Kíváncsiak voltak Zoltán szülei arra, hogy miképp halad a csemetéjük, ám Zoltán hevesen tiltakozott az edzéslátogatások ellen. — Talán fél éve járhattam a Telepy utcai edzésekre, amikor az apám egyszer figyelmeztetés nélkül beállított a terembe, s leült az egyik üresen álló padra. Attól kezdve teljesen lebénultam. Akkor és később sem kedveltem, ha ismerősök figyelnek, edzés vagy verseny közben, mert mindig minden rontást szégyel- tem, s ki nem álltam a sajnálatot, hát még a vállveregetést. Soha nem veszekedtem úgy édesanyámmal, mint egy ifjúsági verseny után, amikor a Sportcsarnok kakasülőjén, a homályba vesző széksorok között felfedeztem anyut, aki ismerve az elveimet, a küzdőtértől legmesszebb eső pontot választotta megfigyelő- helyül. Amint észrevette, hogy felfedeztem, sarkon fordult és hazament. Szegény, soha többé nem jött el a versenyeimre, otthon ült és várta a jövetelemet, vagy figyelte a rádiót, a híreket. Később, amikor már nagy világ- versenyeken is résztvettem, gyakran tárcsázta fel a Magyar Távirati Iroda sportosztályát, a Népsport szerkesztőségét vagy a Magyar Televíziót, mert hát mindig is az első számú szurkolómnak számított — „számüzöttként" is. A ferencvárosi sportiskolások száma évről évre változott, a tornasporttal járó szenvedéseket sokan egy évig sem tűrték. Volt aki kifogásokat talált, mielőtt leköszönt volna, mások viszont egyik napról a másikra úgy eltűntek, mint a kámfor. Az igazság persze az, hogy az igazán tehetségesekről nem mondott le egykönnyen Vígh László: utánament a szökevényeknek, fülönfogta őket, s bizony kényszerrel állította őket újra sorba. Ilyesfajta misszióra nem egyszer kényszerült Magyar Zoltán miatt. — Hetedikes voltam, amikor egy szeptemberi edzésre „elfelejtettem" elmenni. Éppen azon a napon történt, hogy az egyik gyerek csúnyán elszállt a nyújtóról, szerencsére megúszta egy bokaficammal. Később megtudtam, hogy a „kényszerleszállást" a versenyzőtársam könnyen elkerülhette volna, ha kikéredzked- ve nem vásárol az iskolai büféstől egy lángost, s nem zsírozza össze azzal a tenyerét. Pillanatok alatt eltüntette a frissen sült falatokat, a tenyerét viszont hiába dörzsölte a melegítőjébe, úgy csúszott az, hogy képtelen volt megszorítani a nyújtóvasat. A fiúk elmesélték, hogy tíz métert repült, nincs az az edző, aki képes lett volna elkapni a levegőben. Óriásit nyekkent a földön, aztán meg se moccant, szerencsére csak az ijedtségtől. Emiatt aztán négyen soha többet nem jöttek edzésre, az a gyanúm, ha aznap én is ott vagyok, Vígh a föld alól sem kerített volna elő. Zoltán először 1966-ban szerepelt az általános iskolások nagy seregszemléjén, az Úttörő Olimpián. A talaj-döntőben a győri Sági László mögött 9.50 pontra értékelt gyakorlattal ezüstérmet nyert, az összetettben viszont kisebb-nagyobb rontások miatt nem kerülhetett a dobogósok közé. Bronzérmet nyert viszont a nyújtón, két budapesti vetélytársa Kőszegi Vilmos és Pál Gyula mögött. Két évvel később az úttörő olimpikonok budapesti döntőjében már korosztálya legjobbjának, egyben az ifjúsági válogatott egyik legremény- teljesebb tagjának számított, s az első osztályúak mezőnyében csaknem kétpontos előnynyel léphetett — pályafutása során először — a dobogó legfelső fokára. Zoltán olimpiai bajnoki címet szerzett, csaknem napra pontosan nyolc évvel azelőtt, hogy Montrealban hozzájutott az első „igazi" ötkarikával díszített aranyhoz. A győzelemhez vezető gyakorlataira ma is pontosan emlékezik, nem akármilyen programnak köszönhette elsőségét, volt abban óriáskor, egészcsavar szaltó, kézenátfordulás- szaltó, s még egy sor látványos elem. A gyűrűvel már akkor is elég sokat bajlódott Zoltán, hiába is gyakorolt az átlagosnál többet ezen a szeren, tudása, s azzal együtt ereje nem gyarapodott jelentősen. — Nem egészen három évi munka után, tehát eljutottam az első csúcspontra. Roppant büszke voltam, örömmel nyugtáztam csapattársaim gratulációit. Vígh tanár úr jó keményen megszorította kezemet, jól a szemembe nézett, s csak ennyit mondott: „Jól tornásztál, hétfőn edzés, el ne késs!" Szalay Péter (Folytatjuk) 7
