Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1980/81 - 1980 / 58. szám
csússzál erről az útról. Menjél csak el nyugodtan, ha bármi probléma adódna, ott lesz veletek Gyarmati doktor, nála jó kézben leszel. A játékos elment. — Nem egy játékos bizalma nagyobb az orvoshoz, mint az edzőjéhez? Igaz ez? — Igaz. Nekem is voltak ilyen játékosaim. így aztán nem csupán orvosnak kellett lennem sokszor, hanem diplomatának is. — Az orvos szerint mi minden kell ahhoz, hogy egy fiatalból igazán nagy játékos lehessen? — Sok minden. Legfőképpen tehetség, de mellé ma már elengedhetetlen a kellő szorgalom, az akaraterő s a morális tartás. Ezek az alapkövetelmények. Lényeges az is, hogy a fiatal milyen közösségi ember, be tud-e illeszkedni a csapatba, jól érzi-e magát abban a közegben ahol sportol? S döntő az, hogyan foglalkoznak vele s ki formálja. Olyan szakember kell már a legkisebbekhez is, akire felnéznek, s akitől igazán lehet tanulni. Aki nem csak mondja, hogyan kell a labdát megszelídíteni, hanem csinál egy mozdulatot s a laszti megáll a lábán, úgy, hogy a gyerekek nem győznek csodálkozni. Hát ezt így is lehet csinálni? . . Olyan edző kell a fiatalokhoz, aki nem kis sikerekre pályázik, nem elsősorban a győzelmekre vadászik, hanem utánpótlást nevel a nagycsapatnak. Olyan edzőkre van szükség ott lent a palántáknál, akik igazán szeretik amit csinálnak, szeretik a gyerekeket, s tudják gondozni őket. Mert igenis gondozni kell a fiatalokat. Meg kell érteni őket, hisz ezek a srácok sem mentesek a gondoktól. Később, amikor benne vannak a kamaszkorban, tele vannak gátlással, feszültséggel, esetleg daccal, makacssággal. Irányítani kell hát lépteiket. A gyerekek nagyon fogékonyak, tanulékonyak, nem mindegy, mit és hogyan tanulnak. Megint kopogtak, újabb játékos nyitott be. Nem fradista. Honvédos. Paróczai. — Ide nem csak a ferencvárosiak jönnek el — magyarázta a főorvos. — Sokan más klubokból is. Búcsúzkodtam, a főorvos az ajtóig kísért. — Ma a sportegészségügy igen fontos terület — nyújtotta a kezét — s a munkaeredményekben nagy szerepet játszik az OTSI. Az itteni ellátás gondosságán túl a legjobb specialisták is segítenek nekünk, ha arra van szükség. Persze az a jó, ha kevés a dolgunk a játékosokkal s eredményeiket kell számon tartani, s nem betegségüket, sérüléseiket. Dr. Juhász József főorvos már régóta nincs az FTC labdarúgóinál. A klub vezető orvosa, aki nyolc másik doktorral konzultál. Mégsem csodálkozik senki sem azon, ha valamelyik kispálya szélén ott látja, akkor is amikor a focisták csak egy egyszerű hétköznapi edzőmeccset játszanak csupán. V.S. „Nem mondunk le a jégkorongról!" ÖRÖKSÉG. E fogalomról a magyar értelmező szótárban a következőt olvashatjuk: „Valakitől másra átszármazó, reá maradó dolog, esemény, személy." Örökségre gondoltam, amikor a hazai téli sportesemények kellős közepén a jégkorongról beszélgettünk Losonci Tiborral, egyesületünk elnökével. Mert örökségként maradt reá a „Fradi jégkorong-ügy" dosszié, sok-sok izgalmas lappal és még most is nyitottnak tűnő kérdésekkel. Lapozzunk vissza a múltba, az első „bomba" robbanásáig, amikor 1975-öt írtunk, s megtörtént az első összecsapás. Az akkor sorozatban öt bajnokságot nyert „jegesek" békésnek tűnő táborában a játékosok és dr. Jakabházy László edző között szakadás történt. „Győztek" a labdázók, az edzőt leváltották. Teltek-múltak az évek, a „Fradi-ügy" már feledésbe merült, az edző visszatért csapatához, az előzmények ellenére vállalta (le a kalappal bátorsága előtti), hogy közösen tiszta lappal újból munkához látnak. Nagy hozzáértésének nem maradt el az eredménye: a csapat imponáló fölénnyel újabb bajnokságot nyert (1979—80). Egyesületünk lapjában éppen én voltam az, aki nyilatkozatot kértem a Mestertől, akinek hangja derűlátással volt teli. Emlékszem, olyan hévvel, lelkesedéssel és büszkeséggel nyilatkozott a már sok győzelmet megért szakember, mintha egy újonc edző első diadalát aratta volna. 1980. robbant a második „bomba". Újabb nézeteltérések, játékosok kontra edző megnyilvánulások. „Végre rendet kell már teremteni!" — hallatszottak a vélemények. Vizsgálatok, tárgyalások, viták követték egymást, 16 játékost eltiltottak! Ezzel az ügynek nem lett vége, jogászok és jégkorong-tudorok nyilatkoztak, az eltiltottak fellebbeztek. Újabb vizsgálatok, újabb döntés. Az OTSH megváltoztatta a korábbi határozatot, bizonyos, ebben közrejátszott a magyar jégkorong-sport megmentésének a feladata is. Mert az amúgy is sivár sportágban (a játékosok száma alig néhány száz, s gyakorlatilag minden ötödik jégkorongozó válogatott . . .) egy évvel korábban megszűnt a BVSC szakosztálya, s ha netán a Ferencváros . . . Egyszerű matematikai példa: maradt volna két csapat a bajnokságban. A felmentettek közül a klub négy játékosra ugyan igényt tartott — mégis elmentek —, a többieket mind eleresztette. Maradtak az egészen fiatalok. 1981 első napjai. Foton jégkorong szakosztály alakult, — a volt ferencvárosi játékosokból, miközben a zöld—fehérek messze régi hírnevüktől, a bajnokságban sereghajtók lettek, tucatszámra kapták a gólokat. Ennél a lapnál tartottunk a dossziéban, amikor azzal a kérdéssel fordultam egyesületünk új elnökéhez, hogy: mi lesz ezután? — Igen-igen sajnálatos, hogy egy sportágban, amely még adós az előbbrelépéssel, s lépten- -nyomon gondjai vannak, az erők ennyire szétforgácsolódhattak, s kétszer is kirobbant a Fradi-ügy, — válaszolta Losonci Tibor. — Én úgy éreztem, s ez nemcsak mint egyesületi vezetőnek, hanem mint több évtizedes ferencvárosinak a véleménye, hogy ne hozakodjunk elő újra és újra a múlttal, a megtörténttel. Előre nézzünk, azt mérlegeljük, hogy mit tegyünk, miként szerezhetjük vissza ebben a sportágban is a hírnevünket! Levelek kerültek az asztalra, szurkolók írásai, a jégkorong, a „téli futball" rajongói írtak véleményt, adtak tanácsokat, javaslatokat. — Ezek a sorok is mind-mind bizonyítják, a Ferencvároshoz tartozók szeretik a jégkorongsportot, s igénylik is! Jómagam is emlékszem olyan mérkőzésekre, amikor például FTC —Újpesti Dózsa rangadón tízezernél is többen szorongtak a Kisstadion lelátóin, sa kemény téli estéken is tűzbe jöttek a nézők és csapatok egyaránt. Egyesületünk is felelős azért, hogy ne sorvadjon el a magyar jégkorong, s egyszer talán olyan rangos helyet vívjon ki magának, mint több más sportág, Nem mondunk le a jégkorongról, terveink vannak vele, s mihamarább szeretnénk rendezni a sorokat. Ehhez vannak terveink, elképzeléseink. Reméljük, a legnagyobb kritikusaink sorába tartozók, a szurkolók is egyetértenek majd velünk. A történtekhez, a hallottakhoz, az elmondottakhoz feltétlenül kívánkozik „zárszó" is. Engedjék meg az olvasók, hogy ezúttal az újságíró zárszava legyen talán a végső: az egyesület nyolc évtizedes, sikerekben gazdag történetéhez méltó helyre kell tenni a jégkorongot is! Kozák Mihály 5
