Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1982/83 - 1980 / 107. szám
Szabó László Üstökösként indult, nagy reményeket fűztek játékához. Ám közbeszólt a kiszámíthatatlan sors, súlyos sérülések derékba törték sportpálya- futását. Szabó Laci a válogatottság küszöbén, a csúcstól karnyújtásnyi közelségre bukott el. Kivételes képességeire jellemző, hogy még most is, több évtizeddel azután, hogy eltűnt a gyepszőnyegről, a szurkolók, a régi játékostársak gyakorta felidézik, kivételes egyéniségét. Nagy tehetség volt, a legtöbbször csak ez a jelző párosult nevéhez, s egy keserű félmondat: ,,Mi mindent elérhetett volna még ..." Annak ellenére, hogy jövőre már ötven éves lesz, arca jóformán alig változott. Ma már kicsit egykedvűen, belenyugodva a megváltoztathatat- lanba, de mégis, olykor-olykor el- csukló hangon idézi fel pályafutását. — Én is úgy kezdtem, mint sokan mások a törökőri grundokon mngy- labdával óriási csatákat vívtunk, hiszen nekünk proligyerekeknek másra nem tellett. De ezek a meccsek, a késő estébe nyúló egyérintő csaták sok későbbi NB l-es játékosnak jelentették a labdarúgás bölcsőjét. A grun- dokról tucatjával kerültek ki a jobbnál jobb labdarúgók. Engem a felejthetetlen Száraz Pista bácsi fedezett fel a kis glottgatyás srácok között. Hosszasan nézegette a törökőri rangadót, majd odajött hozzám, s csak annyit mondott: — Lenne-e kedved kisfiam a Fradiban focizni? Minden nap kaptok tejet, kenyeret és friss töpörtyűt. Ezek akkoriban mennyei eledelnek számítottak. Egészen meg- illetődtem, de főleg attól, hogy a Fradiban focizhatok. A fatribünős lelátó mögötti porzó, földes pályán egy-egy edzésen olykor 100 gyerek is tolongott, azzal a reménnyel, hogy egyszer talán a nagycsapatba is bekerül. A nagycsapat kifakult dresszében játszottunk boldogan, önfeledten s akadt olyan srác, aki két ballábas futballcsukát kapott... De éltetett minket a remény, hogy egyszer majd a nagy füves pályán is játszhatunk ott belül, az óriási szurkolótábor előtt. Persze akadt olyan is, aki kishitű volt, például gyerekkori barátom Mathesz Imre, aki azt gondolta, hogy számára itt nem terem babér, s később átment a Vasashoz, ott lett válogatott. — S hogyan alakult a továbbiakban pályafutása? — Kijártam a Fradi-futballiskolát, s mindössze 16 évesen márazIfiiben játszottam centert,jobbösszekötőt, olyan társakkal mint Pozsonyi Lali, Hári Laci, Csányi Jóska és Borsos Miki. 1952-ben Lakat Károly lett az edzőm, s egy Goldberger elleni edzőmeccsen azt mondta, hogy most nézzem meg a csatársor játékát hátulról is, próbáljam szervezni az akciókat, menjek hátra fedezetnek. Végleg megmaradtam a jobb half helyén. 1952 s 1953 két fontos dátum az életében. — Ifjúsági válogatott lettem, és 1953-ban Sebes Gusztáv irányításával tagja annak a szűk keretnek, amely a brüsszeli UEFA-tornára készült. A tatai edzőtáborban naponta háromszor edzettünk egy teljes hónapon át. Meg is lett az eredménye, mert a svájci fiatalokat 4-0-ra, az íreket ugyanilyen arányban, a törököket 2-0-ra és a döntőben a jugoszláv ifjúsági válogatottat ugyancsak 2-0-ra legyőztük. Az egész sajtó erről a ragyogó győzelemsorozatról írt. Soha sem felejtem el a döntő dátumát: 1953. április ha- todika. Tizenhat ország ifjúsági válogatottja indult s mi úgy tudtuk megnyerni, hogy gólt sem kaptunk. A Népsport joggal írta úgy, hogy ifjúsági világbajnokságot nyertünk. Ha álmomból felkeltenek még ma is fel tudom idézni az összeállítást, a kapuban Balogh, a védelemben Rajna, Környei és Irtási, Nagymátéval én alkottam a fedezetpárt, a csatársor pedig így állt fel: Bukovi, Nagy, Szim- csák II. Karácsonyi és Tichy Lali. A csapat sikerére jellemző, hogy júliusban Rajnát, Tichyt és engem elvittek az aranycsapat svédországi túrájára is. Bozsikkal, Puskással, Kocsissal és a többi világnagysággal játszhattam egy csapatban. Igaz, még csak edző mérkőzéseken, nem hivatalos válogatott találkozókon, de ez is óriási dolog volt a számunkra. — A későbbiekben sokszor ült a válogatott kispadján? — Több ízben is, s ez azért volt hallatlanul nagy dolog, mert akkoriban olyan kivételes egyéniségek játszottak fedezetet, mint Bozsik, Zakariás, Kovács Imre, Szőj ka, Kotász, Bányai, Dékány, Berendi és Bund- zsák. Még a kiesésre álló csapatokban is klasszisjátékosok szerepeltek ezen a poszton. — Milyen volt a légkör az akkori Kinizsiben? — Sós Karcsi bácsi szinte atyai szeretettel bánt velünk, de ugyanakkor ha bármelyikünk sportszerűtlenül élt, a legkeményebben lépett fel vele szemben. Én is jónéhányszor kaptam kemény büntetést. A já tékosok pedig szerették és tisztelték egymást. Kis- péter Misa volt a csapatkapitány és nemcsak a magassága miatt nézett fel rá mindenki, nagyon szerettem például Vilezsál Őszit. Néha egy-egy meccs vagy edzés után leültünk egy marhapörkölt és néhány pohár fröccs mellett, felejthetetlen órákat töltöttünk együtt. — Mikor került be a Fradi első csapatába? — Kezdő játékosként ötvenhárom őszén: Dunaújvárosban játszottunk és 1-0-ra nyertünk. Az én átadásomból lőtte Mátrai Sanyi a gólt. — Térjünk vissza a válogatottsághoz, amely sajnos csak beteljesületlen álom maradt... — 1955-ben is több alkalommal ott ültem a kispadon, mindössze 21 éves voltam, Bozsik pedig harminc. Úgy éreztem van időm, nem kell türelmetlenkednem Sebes Gusztáv többször is utalt rá, hogy én vagyok az utód, aki a Cucu helyére léphet. Érdekes módon ezt Bozsik Jóska is elfogadta, úgy éreztem szeret, s a re- pülőutakon mindig maga mellé ültetett. Sokmindenről beszélgettünk ilyenkor, fociról, családról és az én jövőmről is. 1956 februárjában Törökországban és Szíriában túrázott a válogatott. Puskásék mögött több ízben már a Szabó-Kotász fedezetpár játszott. De volt olyan mérkőzés is, amikor Bozsik Cucu játszott jobbfedezetet, s én pedig a bal oldalra kerültem. Sebes Guszti bácsi úgy érezte, hogy ez év tavaszán már nyugodt szívvel a mélyvízbe dobhat. Amikor hazajöttünk, közölték, hogy március végefelé a Hungária körúton a francia utánpótlás ellen játszunk. Március 25-én volt a meccs. Talán 15 perce folyt a játék, amikor súlyosan megsérültem. Felnyúltam a levegőbe a labdáért, a mellettem elfutó játékos elsodorta a lábamat amin álltam, s ahogy elestem szinte magam alá csavarodott a térdem. Súlyos porcsérülés, operáció. Csak kilenc hónap után kezdhettem újra edzeni, s újra játszani. Szerepeltem 1956 végén a Ferencváros jugoszláviai túráján s már azt hittem, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, amikor a következő esztendő elején egy jelentéktelen edzőmérkőzésen, az Üllői úti hátsó földes pályán újra megsérültem. Most nem az operált lábamra kaptam egy hatalmas rúgást, hanem az egészségesre. Újabb két műtét, s borzalmas hónapok következtek. Egészen 12
