Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1982/83 - 1980 / 106. szám
A mi játékosunk volt: Ombódi Imre . Nem fogott az idő az egykori kitűnő hátvéden. Ma is ugyanolyan szikár, mint harminc esztendővel ezelőtt, amikor mesél kiderül: a futballszeretete is a régi, mindössze a haját festette kissé fehérre a maga- mögött hagyott pár tucat esztendő. Ahogy leültünk egymással szemben a kis irodában, kiderült, riportalanynak is kiváló. Kérdezni sem kellett, máris arról beszélt, hogy is kezdte akkor régen a zöld-fehér klubban. — Gimnazista voltam s a Széchenyibe jártam . . . 1940-ben, vagy 41-ben volt, amikor először felfigyeltek rám a Ferencvárosnál. Emlékszem az igazgatótól külön engedély kellett, hogy leigazolhassanak,' mert abban az időben a diákok csak engedéllyel játszhattak egyesületben. A mi dirinket is még kellett főzniük a Fradi vezetőknek. Szerencsére az öregúr is szerette a sportot, így aztán hozzájárult az igazolásomhoz. Hálából kapott egy bérletet a lelátóra. Hát így kerültem én a Ferencvároshoz. Úristen, milyen jó ifi csapatunk volt nekünk akkor. Toronymagasan nyertük a bajnokságokat . . . Én jobbhátvédet, esetleg jobbhalfot játszottam, meg ha a szükség úgy kívánta jobbszélsőt, mi több centert is. 1948-ig ifiskedtem, aztán egy évet a „fakóban", a tartalékcsapatban nyomtam le, míg el nem érkezett a bemutatkozás a legjobbak között. • Biztos, ennek is izgalmas története van? Bólintott. — De mennyire. Legalábbis nekem a torkomban dobogott a szívem, amikor kibontottam a táviratot, amit kaptam. Abban az állt, hogy legyek kint a Knézics utcában, mert Kéri Karcsi sérülés miatt lemondta a szereplést s én vagyok az első számú tartalék. Mit mondjak . . . mekkora dolog volt az számomra, hogy tartalék lehettem a Ferencváros első csapatában. Ahol ott játszott Henni, Kéri, Lakat, Kis- péter. Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor és még sok-sok nagyszerű futballista. Aztán a bemutatkozásom is felejthetetlen volt. Rudas Feri a lábát törte, így kerültem én be a helyére. Illetve nem egészen oda. Egy kicsit előrébb. Ugyanis féltette még a jobbhátvéd posztot tőlem az edzőm, ha ott hibázom, abból gólt, gólokat kaphattunk volna. így aztán Lakat Karcsit vitte hátra jobbhátvédnek, engem meg betett jobbhalfnak. Aztán bebizonyítottam, hogy nem kell azért úgy félni tőlem, a leggyorsabb, legravaszabb szélsők sem csináltak átjáróházat az oldalam mellett. így aztán én lettem a jobbhátvéd jóegynéhány esztendeig. Leszámítva az MTK elleni meccsek egy részét. • Miért, ezeken az összecsapásokon más taktikai feladatot kapott? — Igen. Nemegyszer. Ilyenkor a találkozó kezdete után nem sokkal átmentem a baloldalra. Addigra ugyanis meglehetősen elfajult a Dalnoki — Sándor párharc s Jenő már olyan ideges volt, hogy se nem látott, se nem hallott. Ki akarta rúgni Csikart a lelátóra, az meg ravaszul átugrálta a lábát s csinálta a rumlit a kapunk előtt. Ekkor már felállt a kispadról Soós Károly és bekiabált: „Imre . . ." és én már indultam is át a másik oldalra. Engem aztán nem tudott felhúzni a nagyszerű kis szélső. Nálunk is szikrázott a levegő, de baj sohasem származott belőle. Ha adtunk is egymásnak, mindig élőről. Szemtől szemben. Hátulról nem rúgott senki. Azt akkoriban minden valamire való játékos leala- csonyítónak tartotta. Szemtől, szemben, az más volt . . . • Noha nem volt egy robosztus alkat, — mint egykori ellenfelei mesélik — mégsem volt leányálom ön ellen játszani. — Hát nem voltam egy puhány fickó. Keményen játszottam én is, belerúgtam a legnagyobb csínnekbe is. Nem féltem senkitől . . . Egy kivétellel. Szegény Babol- csay Gyuri volt az egyetlen csatár, akitől védő létemre kaptam egy akkorát, hogy majd rámszakadt a mennybolt. Attól kezdve tartottam tőle. Addig, amíg Kispéter mindezt észre nem vette. Ó rámripakodott: „Mi az, csak nem félsz? . . ." Nem válaszoltam. Mire ő. „Tessék védőhöz méltóan belépni a labda útjába, ha frocliznak . . ." És utána bemutatta, hogyan kell védőhöz méltóan belépni. Úgy, hogy a belépőbe a legkisebb szabálytalanság se legyen, mégis kirepüljön az illető a salakra. A „Baba" egy szót sem szólt, felállt s focizott tovább. Attól kezdve én sem voltam szívbajos vele szemben, s inkább már ő tartott tőlem. • Köztudott dolog, hogy hátvéd létére nagyon szerette a labdát s nehezen szabadult meg tőle. Ha tehette többet játszott vele mint amennyit a többiek jószemmel néztek. — Szó ami szó, tényleg szerettem a labdát. Mit szerette, imádtam. Ha nálam volt s láttam, hogy milyen szép hosszú üres sáv vezet fel egészen a másik kapuig, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy előre ne menjek támadni. Ez viszont akkor még a csatárok kiváltsága volt. Igaz, én minden bajnoki évben hat-nyolc gólt lőttem, ez azonban nem hatotta meg a többieket. Ők többnyire rámkiabáltak, hogy maradjak hátul, a közvélemény pedig azt mondta: „Nem rossz játékos ez az Ombódi, csak fenemód könnyelmű" Mondták ezt mindarra, amit ma tanítanak a hátvédeknek. Mármint, hogy legyenek sokoldalúak, merjenek cselezni s menjenek fel támadást vezetni, gólt szerezni. • Az edzéseken gyakorolta amit a csatároknak kellett? — Hát persze. Mint mondtam, szerettem a labdát, szerettem játszani. Mi abban az időben mindent magunk tanultunk meg. Minden különösebb edzői nógatás nélkül. Nekem Deák Feri bácsi már az ifiben megmondta: Fiam egy jó játékosnak mindkét lábával egyformán kell tudni rúgni. Nos én addig gyakoroltam, míg a rossz lábammal is megtanultam. Már egy- isták voltunk, amikor egy-egy edzés után Kispéter megkérdezte, hogy ki marad kint még egy kicsit. Akkor mi Dalnokival elsőnek tettük fel a kazünket, és maradtunk. Rúgtunk tizet-huszat, százat. íveltünk egymáshoz, jöttünk messziről, közelről. COOPTOURISTi próbáltuk eltalálni a felső lécet, az oldalkapufát. Hogy úgy rúgjunk, mint tanító- mesterünk, Kispéter. Aki ha azt mondta, hogy: „most odamegy a bal melledre", akkor az oda is ment. Hát így edzettünk mi. Naponta csak egyet, a délelőtti munka után, mégis mennyi, de mennyi nagyszerű futballista rúgta abban az időben a labdát. A válogatott? ... Te jó ég, oda bekerülni, az fogalom volt. Nekem sem sikerült. Pedig nem egyszer ott voltam a küszöbön. Az olimpiai tábort végigcsináltam, aztán itthon hagytak. A szovjetek elleni meccs előtt táviratot kaptam, hogy hozzak szerelést s jöjjek a margitszigeti nagyszállóba. Mentem. Repültem. Sebes Gusztáv akkor azt mondta, hogy Lantos dereka fáj, úgy fest és játszom. Jött Lantos, néztem, hétrét görnyedt. De vállalta a meccset. Én meg csomagoltam s mentem haza. • Mikor ment el a Fradiból? — 1958-ban. Harmincegy éves voltam s nagyon jó formában. Mégis azt mondták öreg vagyok már. Elmentem az Egyetértéshez. Kitanultam a vendéglátó szakmát s amikor két év múlva abbahagytam a játékot már csak a munkám kötött le. Tizenöt évig voltam gebines. Aztán belefáradtam. Ma üzletvezető vagyok. • A futballal is végleg szakított akkor? — Nem. Évekig játszottam a Pénzügyőr öregfiúknál. • A beceneve Csudina volt. Hogy és kitől kapta? — A híres és nagyon sokoldalú szovjet sportolónőtől „örököltem", aki hasonlóan szikár volt mint én. Ahogy a többiek mondták, zörögtek a csontjaink. Csanádi Feri kiabált először rám a pályán, hogy tedd le már a labdát Csudina ... A szurkolók meghallották s attól kezdve csak így hívtak. Lassan én is megszoktam. Egyszer anyám szólt be a pályára. „Imre . . . Imre . . Nem hallottam meg, mire bekiabált, hogy „Csudina" s én már erre felkaptam a fejem. • Meccsekre jár? — Nem. Egy darabig jártam, aztán feladtam. Én aki ezt a játékot mindig a leggyönyörűbbnek, a legszentebbnek láttam később egyre több nekem nem tetsző vonást fedeztem fel benne. Tisztátalan lett a futball s ez nagyon sokat rontott rajta. Elveszítette a csodálatos vonzerejét. Ha nálunk harminc-negyvenezer néző ült a lelátón, azt hittük rosszul írták meg a kez- édsi időt az újságok. Manapság? . . . Hallgattam a riportert, aki azt mondta egy meccs előtt, hogy szépszámú közönség előtt kezdődik a játék ... És a szépszámú az nyolcezer néző volt. A tv-ben persze minden sportközvetítést végignézek. • Van amit sajnál sportpályafutásában? — Igen. Van. Azt, hogy a válogatottban csak a „levelező tagságig" jutottam, így mondták ezt a többiek. „Te csak levelező tag vagy . . ." Mert sokszor kaptam levelet, de lehetőséget — soha. Pedig talán én is megragadtam volna ott a legjobbak között. Ezt fájlalom ... a többi viszont csodálatosan szép emlék . . . Várkonyi Sándor < *18
