Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1982/83 - 1980 / 102. szám
A mi játékosunk volt: Máté János Kisebbik fiával, Zolikával a karján állt az ajtóban. Fehér, rövid ujjú trikóban, piros—fehér—zöld csíkos bordó melegítőalsóban, ígéretesnek induló, de nem túl hosszúra sikeredett a labdarúgó karrierjének utolsó emlékében. Jócskán meglepődött, amint meglátott, ugyanis legkevésbé újságíró vendégre számít manapság. Rég elfelejtett labdarúgókról — ahogy mondta - nem szokás cikket írni. Tágas szobába kalauzolt s öblös karosszékekbe süppedtünk. — Hogy élsz ma János? — kérdeztem a vendéglátómtól. Ő végigsimította a két térdét, majd hátradőlt ültében. — Éldegélek — mondta csendesen. Dolgozom, nevelem a srácaimat, ez tölti ki napjaim. — És a futball? — mondtam. Az arca semmit sem változott, csak a szeme. A szemében ebben a pillanatban végtelen sok szomorúság volt. — Annak igazából már csak emlékei vannak. Még játszom ugyan egy kiscsapatban, de a régi meccsek íze, hangulata rég tovatűnt. Olyan messzinek, távolinak látszik már, mintha évtizedek pora fedné. Pedig most volt tulajdonképpen minden. Tegnapelőtt. Meg tegnap . .. amikor felkerültem Bonyhádról, a kis megyei csapatból Pécsre. Az NB l-be. Czibulka dr. fedezett fel, ő hívott a Mecsek aljára annakidején. Tiszteltem és becsültem a mestert, ő volt az, akit edzőim közül legjobban szerettem. Egyszer a Pécs tartalékcsapata nálunk játszott, ellenük jól ment, gólokat is rúgtam, ezután esett rám a választás. Egy évig ugyan még a tarcsiban szerepeltem, aztán Kovács Imre bácsi betett az l-be. Hogy milyen játékos voltam abban az időben? Temperamentumos, hajtós, erőszakos. És elég sok gólt rúgtam. Erőszakosságomért tudom, sokan nem szerettek védőkörökben, mert abban az időben még nem volt tipikus az ilyen csatárviselkedés, de hát én már csak ilyen voltam. A góljaim miatt hívtak a Ferencvároshoz. 1972-ben. — Azonnal igent mondtál a hívó szóra? — Természetesen. Mégsem ment egykönnyen az átkerülés. Noha volt egy papírom, egy ígéretem, hogy elmehetek, de Pécsett abban az időben volt a fúzió, több klub egyesült s az új NB l-es vezetés meg akart továbbra is tartanj. De ha huzavona után is, de feljöttem az Üllői útra. — Mesélj a Fradi éveidről. Sóhajtott egy nagyot. — Eleinte nehéz volt. Pokoli nehezen tudtam beilleszkedni a csapatba. Igaz, akkor sok jó futballista játszott a zöld—fehér klubban, közülük is nem egy csak a kispadot koptatta. Akkor jórészt Kelemen és Szabó Feri is a cserék kenyerét ette csupán, akik meg játszottak, Szőke, Brani- kovits, Albert, meg még sorolhatnám . . ., hát közéjük kellett beverekednem magam. Volt sok szép emlékem, az ausztrál túra .. ahol jól ment a góllövés . . . meg a kupameccsek . . . egészen a KEK döntőig jutottunk smilyen csapatok kárán? Malmö, Czrvena Zvezda, Liverpool ... de nagy csatákat játszottunk ellenük ... Az angoloknak rúgott gólt, amíg élek nem felejtem el. — Meg előtte azt a bizonyos kengurucselt? — vetettem közbe. Most el nevette magát. — Na igen. Azóta is gyakran arról faggatnak, hogyan is volt azzal a kengurucsellel. Nem győzőm a magyarázgatást. Lám, így jár, aki „művésznevet" ad egyik lövésének. — Mennyi időt töltöttél a Fradiban? — faggattam tovább. Újból redős lett a homloka, gondterheltek a vonásai. — Keveset — mondta. — Nagyon keveset. Két esztendőt. Közben kiújult a még Pécsről hozott bokasérülésem s az utolsó nyári pihenőre azzal utaztam, hogy most végre kikúrálom a bajomat s őszre megint összekapom magam. De erre már nem került sor. Az átigazolás lezárása előtt egy nappal eljöttek hozzám a csapattól és megkérdezték, átmennék-e Kispestre futballozni. Az FTC-nek kapus kell, a Honvéd adná Kollárt, de engem szeretne érte cserébe. Mit mondjak, szinte kővé dermedtem a bejelentésre s nem is tudtam mit válaszoljak. Szörnyen bántott, hogy nem kellek, mégis először arra gondoltam, visszautasítom az ajánlatot és inkább maradok. De aztán felülkerekedett a büszkeségem. Ha itt nincs rám szükség, oda meg várnak, akkor elmegyek. Azóta is sokat töprengtem azon, vajon helyesen cselekedtem? Mert ha nem vállalom a cserét, maradhattam volna. Legfeljebb nem tesznek be az első csapatba. De jó játékkal oda is beverekedhettem volna később magam. Mert biztos, hogy előbb-utóbb talpraálltam volna a Fradiban. Csak idő kellett volna hozzá. Több, vagy kevesebb idő. De elmentem s aztán már többé nem találtam régi önmagam. A Honvéd után — ahol mindössze egy évet játszott — Kaposvár következett, majd mind messzebb kanyarodott Máté János útja az élvonaltól. — A Honvédban csak szenvedtem, de nem tudtam igazán játékba lendülni. Kaposvárra még úgy mentem, hogy tele voltam bizonyítási vággyal. Hogy itt majd megmutatom, hogy érek azért valamit. De nem . . . Hamar rájöttem, rosszul választottam. Nem sok kellemes emlékem maradt az, ott töltött két évről. Aztán már szép lassan elveszítettem a hitem, hogy valaha ismét olyan lehetek, mint régen, amikor beszéltek rólam, amikor ment a játék. Már csak megvillanásaim voltak, meccseim, ami után hallottam amikor mondták az emberek. „Kár ezért a Máté Janiért . . ." Az Építőkben egy edzőmérkőzésen megvertük két góllal a válogatott keretet. Ott odajött Lakat Karcsi bácsi és csak ennyit kérdezett a meccs után: „Neked itt lent kell futballoznod?" Én meg lehajtottam a fejem s nem tudtam mit válaszolni. Mert el kellett volna mondanom, hogy nem szerencsés csillagzat alatt futott az én pályám, hisz igazán sohasem tudtam élni a lehetőségekkel. Sok mindent kaptam ugyan a futballtól, a legnépszerűbb klubban is játszhattam, válogatott is voltam, de többre is telt volna. Egészen bizonyosan. A válogatottból úgy maradtam ki, hogy Székesfehérvárott két gólt rúgtam a jugoszlávoknak. Boldog voltam és azt hittem végre letettem egy ajánlólevelet. Aztán legközelebb még a keretbe sem hívtak meg. Azt hiszem a csalódások a kelleténél jobban megviseltek. Ahelyett, hogy megmakacsoltam volna magam, letörné, kedvtelenné váltam. Azt hiszem ez mind döntő volt a sorsom alakulásában .. . Pár pillanatig hallgatott, majd kérdés nélkül folytatta. Szinte dőlt belőle a szó. — A Fradi után már nem tudtam olyan csapatba kerülni, amelyik vitt volna, ahol tudtam volna bizonyítani. Jócskán odébb volt még a harmincadik születésnapom, de az élvonalnak már se híre, se pora. Három éve Dömsödön játszom. Már az edzőképzőre jártam, amikor Szurgent Lajos lehívott. Itt nagyon rendesek voltak hozzám. Hát ez a végállomás! ... A tsz-nél vagyok alkalmazásban, a feleségem kis üzletébe is besegítek, aztán ha marad időm, akkor egyszer-egyszer a héten edzek is. — A Fradira hogy emlékszel? — Mint mindenki, aki itt egyszer szerelést húzott magára. Szeretem a csapatot s büszke vagyok arra, hogy a mezét viselhettem. De azóta sem voltam kint a pályán. Egyszerűen nem tudok kimenni. A barátaim, a klubszeretetem azért mindig megmarad. Ma is úgy néz ki, mint akkor, amikor még az élvonalba futballozott. Arra a kérdésre, hogy ha be kellene állnia a legjobbak közé mit érezne, felcsillant ismét a szeme. Azt mondta, akkor még nekidurál- ná magát, hisz csak 32 éves. Aztán kihunyt az a kis láng, betipegett a legkisebb Máté fiú, aki rövid úton elkérte a toliam s aláírta pár krikszkraksszal a jegyzettömböm. A nej erre felkapta s vitte is kifelé. — Belőle futballista lesz — mondta. — Mert erőszakos. Mint egykor apja volt a pályán ... V.S. COOPTOURISTi
