Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)

1982/83 - 1980 / 100. szám

Negyedszázad emlékei

Farkas Gábor, a Ferencváros kellős közepén a IX. kerület epicentrumában nőtt fel. Három-négy éves gyerekként, amikor jóformán csak eszmélt a világra, környezetében gyakori téma volt egy bizonyos zöld—fehér klub, egy érdekes rövidítés, amely így hangzott: FTC! Kézenfekvő volt, hogy ezek után ő is ezekért a színekért rajongott. Erről az időszakról így beszél:

— Az öregebbek a ház udvarán kártyázás vagy sakkozás közben sokat beszéltek a korszak kiválóságairól, s vitatkoztak arról, hogy egy-egy fradi gól tulajdonképpen hogyan is esett. Mi srácok tátott szájjal hallgattuk, amikor Tánczos, Toldi vagy a még öregebbek Schlosser góljait emlegették. Később az életem úgy alakult, hogy árvaházba kerültem, távol a Franzstadtól, az Üllői úti pályától. A foci azonban beszédtéma maradt és játék közben mindenki nevet választott magának annak rendje és módja szerint. Ha gomboztunk, akkor is Fradi voltam, ha a rongylabdát rúgtuk, akkor Sárosi vagy Lázár Tanár úr helyébe képzeltem magam.- Mikor kezdődött a szorosabb kötődés a klubhoz?- Az érettségi után Budafokra kerültem a borosokhoz, azóta is ide köt a munkám. A felszabadulás után a mi nemzedékünk volt az amelyikből a legtöbb fiatal vezetc kikerült. Ez volt a „fényes szellők' időszaka. Pártmegbízatás, szakszerve zeti funkció, - reggel héttől olykoi este 11-ig, 12-ig tartó, - értekezle tek, tanácskozások nap mint nap Cseppet sem éreztük fárasztónak

6

mert be akartuk bizonyítani, hogy igenis alkalmasak vagyunk arra a posztra, amire állítottak. Akkoriban a bőripart úgy hívták, mint káder- csúzdát. Nagyon sok elvtárs élete vakvágányra futott itt. Ma már egy kezemen is meg tudom számolni, hányán vagyunk igazgatói funkcióban azok közül, akik akkor, 1948— 49 körül indultunk. De visszakanyarodva a kérdésre, mindaz, amit elmondtam — szorosan hozzá tartozik ahhoz, hogy a választ megértsék. Egyrészről volt egy gyerekkori kötődés a Fradihoz. Aztán a negyvenes évek végén az élelmiszeripar lett a sportklub bázisszerve. A szakszervezet, az ÉDOSZ állt a patinás klub mögé mind erkölcsileg, mind anyagilag. Az üzemben szakszervezeti funkciót is betöltöttem, így ismerkedtem meg Száraz Istvánnal, a sportegyesület elnökével, aki egyben az ÉDOSZ-nak is funkcionáriusa volt. Ismeretségünkből szoros barátság lett, amely egészen Pista bácsi haláláig tartott. Ma is hallatlan nagy tisztelettel gondolok vissza erre a tiszta szívű emberre, aki a zöld—fehér klubért rengeteg áldozatot hozott. Annak ellenére, hogy szókimondó volt, rajongtak érte a sportolók. Egy alkalommal ő pendítette meg, hogy lenne-e kedvem társadalmi megbízatásként valamelyik szakosztály vezetésébe bekapcsolódni. Azt válaszoltam, hogy örömmel. De egyáltalán nem gondoltam, hogy néhány napon belül ez realizálódik.- Hova került?

— Az úszó-, vízilabda-, műugró szakosztályhoz. De nem akármilyen körülmények között iktattak be, pontosan 25 évvel ezelőtt. Fábián Dezső, az 1952-es helsinki olimpia bajnoka, a kitűnő vízilabdázó volt már akkoriban a csapat edzője. Az első megbeszélés alkalmából, amikor bemutattak, megkérdezte, hogy van-e nálam fénykép? Zavaromban a zsebemben kezdtem kotorászni, majd kétségbeesett arccal közöltem, hogy sajnos momentán nincs nálam, de ha kell, akkor holnapra hozok egyet. Félszegen érdeklődtem, hogy miért van erre szükség? Fábián magára erőltetett komolysággal csak annyit mondott: „Farkas elvtárs maga ebben az évben már a harmadik szakosztály- vezetőnk. Volt, akit csak egyszer láttunk, a bemutatkozáskor. Magáról legalább ezt a fényképet meg akarjuk őrizni". Elnevettem magam s csak ennyit válaszoltam: „Dezső, annyit

találkozunk majd, hogy a végén még rám is un".

— Na és mi lett a vége?

— Mint a fradi-családban általában, ebből is barátság lett. Nagyszerűen dolgoztunk együtt a kitűnő edzővel, akit sajnos fiatalon ragadott el a halál.

— Nagyszerű időszak következett 1957-től a szakosztály életében.

— Már korábban is, az ellenforradalom előtt olimpiai bajnokok fémjelezték az úszó- és vízilabda gárdánkat. A vihar azonban jónéhányukat messze sodorta, így 1957-ben a hézagokat sok fiatal, tehetséges versenyzővel kellett pótolni. A vízilabdacsapat is némileg gyengült. Egy-két év múlva azonban már Európa-bajnoko- kat ünnepelhetett a Fradi: Madarász Csilla, rekordjai valósággal tűzbe-láz- ba hozták minden verseny alkalmával a margitszigeti Sportuszoda közönségét. Egervári Márta, Csikány József, Killermann Klári is sok örömet okozott nekünk. Nem beszélve a pólósokról, ahol Ambrus Miki, Kárpáti Gyuri, Gyarmati Dezső, Felkai László, Bolvári Antal, mind-mind megannyi klasszis. Nem véletlen, hogy szériában nyertük a bajnokságokat, a Magyar Népköztársasági Kupákat. Öröm volt ebben a közösségben lenni és dolgozni. Megpróbáltam a barátjuk lenni, a korkülönbség ellenére, olyan vezető akartam lenni, üm jó szóval, meggyőzéssel hat a sportolókra. Itt van egy példa. Európa-baj- nok műugrónk, Újvári „Pinocchio" nemvolt éppen könnyű eset. Sokan azt mondták, távolítsuk el a szakosztályból, mert tűrhetetlen a viselkedése. Mondtam, nem kell olyan forró fejjel gondolkodni, próbáljunk leülni vele, és megértetni vele, hogy nem lehet így élni, jobb belátásra bírni. Ismétlem, csodálatos műugró volt, született tehetség. Közölték, hogy semmi esélyem arra, hogy eredményt érek el. A kétkedőknek nem lett igazuk, mert ezt követően egyetlen egy balhéja nem volt, amíg én a szakosztály élén álltam.

— Kinek az ötlete volt az, hogy otthagyja a „vizeseket", s a labdarúgó szakosztály irányítását vegye át?

— Nem az enyém. Én jól éreztem magam, mert ismétlem, nagyszerű edzői garnitúra vett körül, s a versenyzőkkel is igazán bensőséges kapcsolatban voltam, ügy próbáltak érvelni, hogy a focistáknál rengeteg gond van, rendet kéne csinálni. Nosza, mondom. Mi lehet itt? A vízilab-