Fradi műsorfüzet (1975-1979)

1978. szeptember

Szeptember 21. Majd min­denkinek az ősz első napja jut erről eszébe. Pedig 1978. szeptember 21-e néhány sportbarátommal együtt más esemény miatt lesz örökké felejthetetlen szá­momra. Önök ezen a na­pon úgy este 6 óra körül hazatértek a munkából, ta­lán sokan a napi fáradt­ságot egy kényelmes fotel­ben félig már ki is hever­ték. Az Üllői úton azonban ezekben az órákban tető­fokára hágott az izgalom. Nem, nem volt kapkodás, néhány ember csak lenyo­mott egy-egy gombot, s pár perc múlva kigyulladtak a fények. Fényárban úszott az Üllői úti stadion. A gye­pen pedig az eseményhez illően szokatlan, tétova mozdulatokkal megjelentek a zöld-fehér mezes labda­rúgók. Edzés villanyfény­nél — saját pályán —, a klub történetében először! Nem érezhették ennek je­lentőségét a többségében ifjú labdarúgók, akik ekkor pályára léptek. Valahogy ma már minden, így ez is olyan természetes. Nekem mégis olyan felemelő volt ez az este. Mondták már, hogy mindent „krónikás szemmel” nézek. Van ben­ne valami, de ez az esti fény mégis más, több volt ennél. Láttam az idős, hetven éven felüli Varga bácsit, az egyik ősszurkolót köny- nyezni, láttam a negyedszá­zada klubunknál dolgozó buszsofőrt, a sok mindent átélt Medgyesi Lajost meg­hatódni, az egyesület el­nökhelyettesét, Hargitai Károlyt, amint oldalán lá­nyával boldogan tekintett a fénycsóvák „tüzébe”. Ott állt a lámpák nappali vi­lágánál Elek Gyula, a kézi- labdások mestere, s nem tudta mire legyen büsz­kébb, a fényárra, vagy kis­fiára, Gabira, aki, mint láttam, minden kapu mögé lőtt labdán „rajta volt”. Pozsonyi Lajos fotósunk a régi-régi idők válogatott jégkorongkapusa fényképe­zőgépével dolgozott, de Zsoltika, a kisfia ‘ a fény­árban oly önfeledten labdá­zott, hogy csak minden második kép készült az edzésről... Edzés. Edzés villany­fénynél, edzés az Üllői úti FTC-pályán. Minderre 79 évet kellett várni! Majd nyolc évtized, hogy az ala­pítástól számítva kigyul­ladt a fény — a mi fé­nyünk — az Üllői úti sta­dionban. Szólni szerettem volna azokhoz, akikre ez a fény először világított. A mi csa­patunkhoz, játékosainkhoz, akik akkor is a mieink, ha már nem világítanak a lámpák, s kialszanak a nép­szerűség fényei. Nem tud­tam az edzés vad tempó­jában őket megszólítani. Mit is tudtak volna mon­dani? Közhelyeket — szép, jó, örülünk, ezt is megér­tük. Megértük, de nem csak a vágy, hanem a kitartó munka — az FTC sportlé­tesítmények munkája — tette ezt lehetővé. Most névsort kellene írnom, hogy kinek, milyen része van ab­ban, hogy 1978. szeptem­ber 21-én este 6 órától fény­árban úszott az FTC-stadi- on. Nem tudnék erre a név­sorra vállalkozni, de egyet leírhatok, amit az FTC Sportlétesítmények igazga­tója, Klára Jenő a neveze­tes nap délelőttjén mon­dott: — Az öröm majd szét fe­szít, hogy megértük ezt a napot, de szorongásomat, hogy minden rendben van — csak a zavartalan üze­melés hónapjai oszlathatják el. Apróbb problémák még vannak, de bízom a szak­emberek lelkiismeretes munkájában. Az illem szerint most egy olyan szakember szóljon, aki mászta a „világító tor­nyokat”, aki irányított, aki erejét megfeszítve dolgo­zott. Zentai Ferenc, a Köz­épület Építő Vállalat cso­portvezetője, már régi vil­lanyszerelő és régi ferenc­városi szurkoló. Milyen ne­hézségek adódtak, ezen a „magas” munkán? — Sajnos a sokszor erős, viharos szél miatt nekünk is voltak problémáink, de végül is, minden munkát elvégeztünk. Május végén kezdtük meg a 240 db fém­halogén- és 128 db 1 kW-os jódlámpák szerelését. Álta­lában 10—12 fő dolgozott, s amint látja, nem hiába. Nappali fény árad szét a stadionban ... Vitencz Géza, a labdarú­gók technikai vezetője csak bólinthat ennyi szép halla­tán. Mint mondja, a pálya fényes, csak a csapat is ilyen legyen! — Beszélgetünk — köz­ben a csatárak kapura lő­nek. Nem mondhatnám, hogy mindig pontosan, hi­szen például egy lövést a Springer-szobor „fejel visz- sza”. Ma talán mégsem ez a lényeges. Ma ezt is elné­zi szakember, ősszurkoló, sportvezető. Ma ests a tény: a fény. A mi fényünk! Fe­rencvárosi pályán először „lángolnak” a reflektorok. Hazafelé menet kis ki­térőt tettem: a Halászbás­tyáról néztem a várost. Kü­lönösen a mi kis városun­kat: a Ferencvárost. Ami­kor az Üllői úti pálya fé­nyeit felfedeztem, elvonul­tak előttem a régi és a mai pálya képei. Az ősi roska­tag Fradi-pálya fatribünjei, amelyre mint franzstadti — Drégely utcai — kisgyerek szökve lopakodtam; a le­bontott lelátók soha el nem felejthető komor kí­sértet képei. Megelevened­tek a földből növekvő be­ton pillérek, a gombamódra szaporodó új padsorok, a szép, korszerű stadion el­készülte. Nekem ma lett teljessé. Nem hiányzik be­lőle más, csak a ferencvá­rosi gólok, csak felejthetet­len győzelmek a mi győ­zelmeink. Fradista vagyok, talán ezért az egyesületért szület­tem. A fény, amely 1978. szeptember 21-én szemem­be tűnt, tekintetem elho- ' mályosította. Talán elhi- ' szik, ezt nem csak a ref­lektorok fénye tette ... Nagy Béla 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom