Fradi műsorfüzet (1975-1979)

1979. június

Ha nem tud futni, menjen gyalogolni... A gyaloglás speciális Fradi versenyszám volt. Balról a második Szabiár Péter (tiszta fehér­ben), aki tizenkilenc magyar bajnokságot nyert. Mellette feketében: Manglitz, aki az FTC első atlétabajnoka volt Az atlétikai szakosztály a labdarúgóból nőtt ki még a század elején. Első képviselői a labdarúgók voltak, akik kö­zött még magyar bajnokok is akadtak. A szakosztály első vi­rágkora az 1910—14-es évekre esik, amikor is olimpiai helye­zett osztrák és angol bajnok is akadt soraiban. A magasba ívelt fejlődést a háború akasztotta meg. A húszas évek elején bekövetkezett a második virágkor, amely 1926-ig tartott. Az ezután évekig elhúzódó gazdasági válság min­denkor jó ifjúsági és gyenge felnőtt gárdát hozott, mert fia­taljainkat a tehetősebb egyesü­letek hamar elvitték. Ez történt 1936-ban is, amely után min­dent újra kellett kezdeni. A munka világcsúcstartót is ho­zott, de a II. világháború be­fejezése után addig nem ismert mélypontra kerültünk. Ebből csak az ÉDOSZ-szal való egye­sülés hozott kiutat. Az ÉDOSZ— Kinizsi—FTC néven szerepelt egyesület ifjúsági gárdája is­mét a legszebb jövőt ígérte, de az 1956-os ellenforradalom ter­veinket meghiúsította és a kö­vetkező években ismét az „ala­pozásra” kellett rátérni. A megváltozott helyzetben, nem sikerült megfelelő alapot te­remteni, ezért a hatvanas évek végével a felnőtt „részleget” ideiglenesen szüneteltette az egyesület és csak a Sí szere­pelt. A hetvenes évek közepén végrehajtott jó átigazolások 1977-ben hozták meg a kívánt sikert, és ezzel a szakosztály „A” kategóriás lett. A munka most a megfelelő utánpótlás megteremtéséért folyik. Az alábbiakban több mint három­negyedszázados múltunkból kívánunk néhány epizódot ki­emelni — természetesen nem a teljesség igényével. Mint már említettük, a szakosztály a labdarúgóból nőtt ki, s futballistáink mindenkor rendelkezésre álltak — Manglitztól Mát­rai Sanyiig. Illetve, ha gyorsaságról beszélünk, ak­kor Borbás Gáspártól Hé- geren és Rudason át Mát­raiig. Borbás Gáspár volt az, aki az első világhábo­rú előtt rendszeresen meg­rendezett „footballista” 4X 100-as Fradi-váltókat soro­zatban győzelemre vitte. Hogy mit is tudott? 1904- ben 100 m-en 12, 200 m-en 24 mp volt a legjobb ideje — futballcipőben! Vajon hány mai labdarúgó tudná ezt az időt megfutni? * * * Kóczán Mór olimpiai dobo­gós, angol bajnok, világcsúcs­tartó gerelyhajítónk egyik ver­senyén dobását a vezető ver­senybíró „kilépettének jelez­te. „Ez nem lehet — mond­ta Móricz bátyánk indignálód- va —, mert akkor a tüske meg­sértette volna a mellemet!” Magyarázat: Kóczán Mór vi­déki lelkipásztor volt. Edzéseit a kert végében tartotta, és ha a nekifutás lendülete túlvitte volna a kijelölt határon, akkor a drótkerítés tüskéje valóban megsérti a mellét. * * * Az angol bajnokságokon győzni mindig nagy dolog volt, az első világháború előtt pedig felért egy vi­lágbajnoki győzelemmel. Egy bajnokságot Kóczán Mór hozott haza, a második elúszott. A szomorú vesztes Stollmár Károly, többszö­rös magyar bajnokunk és csúcstartónk volt. Az eset pedig így történt: a 110 m-es gátfutás döntőjét fu­tották, már csak az utolsó gát volt hátra, és Stolli ve­zetett pár méterrel. Nem tudni, mi volt az oka, ta­lán az, hogy nem tartozott a gyors emberek közé és félt a sokkal gyorsabb ve- télytársaktól, elég az hozzá, az utolsó gátban megbot­lott, elesett — és vele együtt az FTC is — egy újabb nagy sikertől, egy angol bajnokságtól. Mit szólnának mai edzőink egy olyan diszkoszvetőhöz, aki csaknem két méter magas, megfelelő súlyú, csupa izom és csak a verseny napján dél­előtt dobál, mert pap lévén, falujában ezt nem teheti, és így ér el magyar csúcsokat. Sőt, külföldön akkorát, hogy Bécsben elért eredményét csak majdnem másfél évtized után tudják túldobni! (Külföldi eredményt ekkor még nem hi­telesítettek magyar csúcsnak!) Volt ilyen, ráadásul Fradista volt. Neve Nagy Sándor, s — a fentebb elmondottak miatt — „Toldi” néven versenyzett! ♦ * * A gyaloglás már kezdet­től — egészen a negyvenes évekig — speciálisan FTC- versenyszám volt. Manglitz­tól Selmecziig, de a legna­gyobb köztük Szabiár Pé­ter volt, aki 19 magyar baj­nokságot nyert, és a ma­gyar csúcsot, különböző tá­vokon, vagy 15 ízben javí­totta meg. Lehet, hogy ez­zel függött össze a szakosz­tály több mint három évti­zeden át volt intézőjének, Brunner Nándi bácsinak szállóigévé vált mondása: „Ha nem tud futni, menjen hosszút futni, ha nem tud hosszút futni, menjen gya­logolni!” Nem tudom, ezért-e, vagy másért, de tény, hogy ezen elv betar­tása is hozzájárulhatott Sel- meczi (Stréli) József csú­csainak az eléréséhez. * * * Azért egy kis furfangért a régiek sem mentek a szom­szédba — pláne, ha a tett el­követője egyben labdarúgó-in­téző is! Volt nekünk egy fiatal ver­senyzőnk, név szerint Magyar László, akit szabályszerűen be­neveztünk az 1931. évi orszá­gos ifjúsági összetett bajnok­ságra. Hétközben azonban ki­derült, hogy Kolonits László­ban nagyobb lehetőségek van­nak e számban. Mit lehet most már tenni? A nevezési határ­idő lejárt és a szigorú MASZ utólagos nevezést már nem fo­gad el. No, azért nem kell megijedni, mindenütt van kis­kapu, még itt is akadt! Volt nekünk egy „minden hájjal megkent” vezetőségi tagunk, Katz László — később Kará­csonyi néven az egyesület fő­titkára —, a lányok népszerű ,Cica bácsija”, aki gyorsan be­jelentette a szövetségnek, hogy Kolonits nevű versenyzőnk a jövőben „Magyar” néven kí­ván szerepelni és az összetett bajnokságon már így is indul. El is indult, meg is nyerte, és a következő nap újabb le­vél ment a MASZ-nak, amely­ben bejelentettük, hogy a spor­toló édesanyja nem egyezik bele a névváltozásba és „Ma­gyar” továbbra is eredeti ne­vén fog versenyezni! * * * Ha manapság azt látom, hogy a magas- vagy rúdug­róversenyen a végén állva maradt sportoló olyan ma­gasra téteti fel a lécet, amit amúgy sem tud átugrani, de a nézőközönséget feltétlenül odacsábítja és ott tartja a három kísérlet befejezéséig, mindig eszembe jut egy if­júságink esete. A negyvenes években még homokba érkeztek ma­gasugróink, ami bizony elég kemény volt, és egy 180 centis ugrás már komoly teljesítménynek számított. Barátunk legjobb eredmé­nye 170 cm volt, de ezt rit­kán ugrotta. Az idény vége felé tartotta az akkor ve­zető MAC egyik versenyét és abban a magasugrást, amelyben Molnár Pál is in­dult. Miután helyezésre nem sok, mondhatnám semmi esélye nem volt, nem is figyeltünk rá mind­addig, amíg a 185-ös ma­gasságon kísérletezők ne­veit nem sorolta a szócső- ves versenybíró. Ezek kö­zött Pali barátunk is szere­pelt. Ez mindnyájunknak meglepetés volt és izgatot­tan figyeltük küszködését a magassággal. Persze mind- háromszor verte. Az érde­kes viszont az volt, hogy az eredményhirdetésnél nem szólították, pedig csak ő és a magasságot átugró győz­tes tett a 185-ön kísérletet. Az öltözőben tudtuk meg a valót hogy a 165-öt átug­rotta, a többit kihagyta egé­szen 185-ig, mert szerette volna, ha egyszer az ő ug­rását is lélekzetvisszafojtva figyeli a nézőközönség. És még a nőkre mondják azt, hogy hiúk! Kalovits István 39

Next

/
Oldalképek
Tartalom