Fradi műsorfüzet (1975-1979)
1979. június
gig. Az MTK-sok támadtak mint az oroszlánok, érezték: „Kutya” áll a kapuban! Lőttek közelről, távolról, ahonnan csak tehették, a hálónk azonban valami egészen különös csoda folytán érintetlen maradt. A legjobban talán az bosszantott, hogy még a balhátvédjük (!) egy Török Péter nevű gyerek (ilyen az élet, manapság egymással szemben ülünk a Népsport labdarúgórovatának szobájában...) is lövésre vetemedett! „Na, ez meg mit akar?” — gondoltam magamban, s félkézzel húztam le felső sarokra tartó lövését. Mérgemben még ki is kiabáltam Vág- völgyiék felé; „Mi van gyerekek? Már mindenki kapura rúghat ellenünk?” Bár ne mondtam volna semmit... Egy perc volt talán hátra a mérkőzésből — fő szurkolónk, nagybátyám, Erdélyi Gyuszi bácsi talán már ki is kérte a 11 jaffát a büfében — amikor szabadrúgást ítélt ellenünk a játékvezető. Az egész csapat beállt a sorfalba, Koritár Lajos a jobbösszekötő helyéről készülődött a lövéshez. Két kézzel kapaszkodtam a bal kapufába, és ordítottam, ahogyan a torkomon kifért: „Balra, balra, balra, balra!!!!” Eltelt vagy 15—20 másodperc, a sorfal felém 'fordult, s úgy nézett rám, mint arra szokás, aki megbolondult... „Ezek meg mit csinálnak, megőrültek? Engem néznek, amikor ott valaki lőni akar? ...” villant át rajtam, de miután a tekintetek ekkor már egyöntetűen a jobb sarokra szegeződtek, kénytelen voltam én is odanézni. Volt látnivaló, nem mondom ... A labda ott pihent a sarokban, miközben én ordítottam, Koritár úgy rúgta be, hogy észre sem vettem! Akkor védtem a Ferencvárosban másodszor. Először és utoljára . .. Később aztán voltak gyönyörű napok is. Az ifiben bajnokságot nyertünk előbb drága, jó Ördögh Laci bácsi irányításával, majd Dalnoki Jenővel is. Akkoriban már újra a 9-es mez volt az enyém, mindkét bajnokcsapatban gólkirály lettem, a futballista azonban — nem én voltam azokban az együttesekben! Igaz — valami egészen érthetetlen módon — azokból sem lett valódi „spíler”, akiket akkoriban a legtehetségesebbeknek, a legjobbaknak tartottunk. Nem voltunk sikeres korosztálya a klubnak, a statisztikákat ugyan szépen kidíszítettük a bajnoki címekkel, az első csapatig azonban Bálinton és Vépin kívül senki sem jutott el közülünk ... No persze, ez akkoriban közel sem volt olyan egyszerű, mint manapság. Mert milyen perspektívája lehetett nálunk egy ifistának Géczi, Novák, Mátrai, Pán- csics, Juhász, Szűcs, Szőke, Albert, Rákosi, dr. Fenyvesi, Rátkai és a többiek árnyékában. Azokat a csodálatos éveket mégsem adnánk a világ minden kincséért sem. A vasárnap kora délelőttök izgalmát, a meccseket, a gólokat, a játék önmagában is lebilincselő örömét, a klub- szeretetet, a barátságokat, és általában MINDENT, ami a Ferencvároshoz kötött bennünket. A bajnokságok megnyerését évről évre menetrendszerűen a klubházban, hék- tónyi kakaó, és töménytelen briós társaságában ünnepeltük. Valamelyik hasonló okból rendezett összejövetel kezdetén ezen ünnepségek fő ceremóniamestere, Lo- godi Laci bácsi izgatottan toppant a helyiségbe: „Gyerekek, viselkedjetek rendesen, jeles látogatónk lesz. A Várkonyi Sanyi bácsi jön a Népsporttól, cikket ír majd rólatok .. Levegőt sem mertünk venni a továbbiakban, úgy néztünk a zsilettpenge vékonyságú Sanyi bácsira, mint a megtestesült csodára. Üjságíró volt, tolla volt, jegyzetfüzete volt... Pillanatok alatt elvegyült közöttünk, ugyanúgy majszolta a brióst, mint bármelyikünk, beszélgetett a vezetőkkel, az akkori edzővel, Friedmansz- ky Zoli bácsival, az érmeket átadó Albert Flórival. Egy heti zsebpénzemet — lehetett vagy egy húszas — adtam volna azért, hogy szólhassak hozzá, beszélhessek vele, belekerüljek a cikkbe, az újságba. Nem sikerült . .. Manapság, ha a szerkesztőségben felelevenítjük néha ezt a találkozást, öreg barátom készséggel elismeri: hibát követett el! Egy kitűnő nyilatkozattal lett szegényebb akkori írása ... Az utolsó igazán megrázó emléket 1969-ből őrzöm. Kinőve az ifikorból, egyik nap akkori edzőnk, Zalka Bandi bácsi — valamennyi edzőnk közül az ő szakmai tudását tiszteltük leginkább — így szólt: „Karcsi, holnap jelentkezz a másik öltözőben, a „nagyoknál”. Játszol a tartalékcsapatban, a Rába ETO ellen.” Azt hittem, menten rámszakad a plafon. Mit keresek én ott, mit fognak szólni egy taknyos ifis- tához? Különböző okök miatt Fenyvesi dr., Rákosi Gyuszi, Branikovits, Szőke Pista mind-mind a „fakóban” játszottak azon a mérkőzésen. Ebben a csapatban leszek én a középcsatár? Mindenesetre másnap úgy léptem az öltözőbe, mint aki szentélybe tévedt. Fenyvesi Máté legendás hírű nagy szíve segített át a legrosz- szabbakon, odajött hozzám, és így szólt: „Szervusz .. „Kézit csókolom, Máté bácsi” — rebegtem, és már futottam volna ki az öltözőből. „Mondom, hogy szervusz ...” — ismételte, de ezzel „párbeszédünk” félbeszakadt. Azt hittem — a pályán majd könnyebb lesz ... Hamar rá kellett jönnöm e feltételezés alapvetően helytelen mivoltára. Győztünk ugyan 5-1-re, de velem csak eggyel többen volt a csapat. Igaz, annyit legalább megtettem, hogy magamban vagy százszor elismételtem: „Hajrá Fradi!” A befejezés előtt néhány perccel aztán, Fenyvesi futott el a szélen. Jó helyzetben voltam belül, összeszedtem minden bátorságomat, és kiáltottam: „Máté bácsi — jövök ...” Beadta a labdát, de nagyon szúrósan nézett rám. Ha mostanság a Fradi- pályán járok, már egy varázslatosan szép stadion fogad, egy kis metropolisz épült az egykori ütött-ko- pott pálya helyére. Régi világunk színpadát a „hátsóföldest” azonban mindig meglátogatom. Azóta füves lett a földesből, a kapufák is újak, az emlékek azonban ott lebegnek a gyep felett, mélyen, ezer szállal belefonódva a környezetbe, s akarva-akaratlanul is ráhullanak arra, akiről sejtik — rá kell hullaniuk ... Lakat T. Károly Fradi fiatalok felvonulása a népszerű Caligaris-tor- nán. Elöl a szakvezetők: Zalka András és Csanádi Ferenc . . . 33
