Fradi műsorfüzet (1975-1979)

1979. június

gig. Az MTK-sok támadtak mint az oroszlánok, érezték: „Kutya” áll a kapuban! Lőttek közelről, távolról, ahonnan csak tehették, a hálónk azonban valami egé­szen különös csoda folytán érintetlen maradt. A legjob­ban talán az bosszantott, hogy még a balhátvédjük (!) egy Török Péter nevű gyerek (ilyen az élet, ma­napság egymással szemben ülünk a Népsport labdarú­górovatának szobájában...) is lövésre vetemedett! „Na, ez meg mit akar?” — gon­doltam magamban, s félkéz­zel húztam le felső sarokra tartó lövését. Mérgemben még ki is kiabáltam Vág- völgyiék felé; „Mi van gye­rekek? Már mindenki ka­pura rúghat ellenünk?” Bár ne mondtam volna semmit... Egy perc volt talán hát­ra a mérkőzésből — fő szurkolónk, nagybátyám, Erdélyi Gyuszi bácsi talán már ki is kérte a 11 jaffát a büfében — amikor sza­badrúgást ítélt ellenünk a játékvezető. Az egész csapat beállt a sorfalba, Koritár Lajos a jobbösszekötő he­lyéről készülődött a lövés­hez. Két kézzel kapaszkod­tam a bal kapufába, és or­dítottam, ahogyan a torko­mon kifért: „Balra, balra, balra, balra!!!!” Eltelt vagy 15—20 másodperc, a sorfal felém 'fordult, s úgy nézett rám, mint arra szokás, aki megbolondult... „Ezek meg mit csinálnak, megőrültek? Engem néznek, amikor ott valaki lőni akar? ...” villant át rajtam, de miután a tekintetek ek­kor már egyöntetűen a jobb sarokra szegeződtek, kény­telen voltam én is odanézni. Volt látnivaló, nem mon­dom ... A labda ott pihent a sarokban, miközben én ordítottam, Koritár úgy rúgta be, hogy észre sem vettem! Akkor védtem a Ferenc­városban másodszor. Először és utoljára . .. Később aztán voltak gyö­nyörű napok is. Az ifiben bajnokságot nyertünk előbb drága, jó Ördögh Laci bácsi irányításával, majd Dalnoki Jenővel is. Akkoriban már újra a 9-es mez volt az enyém, mindkét bajnokcsa­patban gólkirály lettem, a futballista azonban — nem én voltam azokban az együttesekben! Igaz — va­lami egészen érthetetlen módon — azokból sem lett valódi „spíler”, akiket ak­koriban a legtehetségeseb­beknek, a legjobbaknak tar­tottunk. Nem voltunk sike­res korosztálya a klubnak, a statisztikákat ugyan szépen kidíszítettük a bajnoki cí­mekkel, az első csapatig azonban Bálinton és Vépin kívül senki sem jutott el közülünk ... No persze, ez akkoriban közel sem volt olyan egy­szerű, mint manapság. Mert milyen perspektívája lehe­tett nálunk egy ifistának Géczi, Novák, Mátrai, Pán- csics, Juhász, Szűcs, Szőke, Albert, Rákosi, dr. Fenyve­si, Rátkai és a többiek ár­nyékában. Azokat a csodálatos éve­ket mégsem adnánk a vi­lág minden kincséért sem. A vasárnap kora délelőttök izgalmát, a meccseket, a gó­lokat, a játék önmagában is lebilincselő örömét, a klub- szeretetet, a barátságokat, és általában MINDENT, ami a Ferencvároshoz kö­tött bennünket. A bajnokságok megnye­rését évről évre menetrend­szerűen a klubházban, hék- tónyi kakaó, és töménytelen briós társaságában ünnepel­tük. Valamelyik hasonló okból rendezett összejövetel kezdetén ezen ünnepségek fő ceremóniamestere, Lo- godi Laci bácsi izgatottan toppant a helyiségbe: „Gyerekek, viselkedjetek rendesen, jeles látogatónk lesz. A Várkonyi Sanyi bá­csi jön a Népsporttól, cikket ír majd rólatok .. Levegőt sem mertünk venni a továbbiakban, úgy néztünk a zsilettpenge vé­konyságú Sanyi bácsira, mint a megtestesült csodá­ra. Üjságíró volt, tolla volt, jegyzetfüzete volt... Pilla­natok alatt elvegyült közöt­tünk, ugyanúgy majszolta a brióst, mint bármelyikünk, beszélgetett a vezetőkkel, az akkori edzővel, Friedmansz- ky Zoli bácsival, az érmeket átadó Albert Flórival. Egy heti zsebpénzemet — lehetett vagy egy húszas — adtam volna azért, hogy szólhassak hozzá, beszélhes­sek vele, belekerüljek a cikkbe, az újságba. Nem si­került . .. Manapság, ha a szerkesz­tőségben felelevenítjük né­ha ezt a találkozást, öreg barátom készséggel elisme­ri: hibát követett el! Egy kitűnő nyilatkozattal lett szegényebb akkori írása ... Az utolsó igazán megrázó emléket 1969-ből őrzöm. Ki­nőve az ifikorból, egyik nap akkori edzőnk, Zalka Bandi bácsi — valamennyi edzőnk közül az ő szakmai tudását tiszteltük leginkább — így szólt: „Karcsi, holnap je­lentkezz a másik öltözőben, a „nagyoknál”. Játszol a tartalékcsapatban, a Rába ETO ellen.” Azt hittem, menten rámszakad a plafon. Mit keresek én ott, mit fog­nak szólni egy taknyos ifis- tához? Különböző okök mi­att Fenyvesi dr., Rákosi Gyuszi, Branikovits, Szőke Pista mind-mind a „fakó­ban” játszottak azon a mér­kőzésen. Ebben a csapatban leszek én a középcsatár? Mindenesetre másnap úgy léptem az öltözőbe, mint aki szentélybe tévedt. Fenyvesi Máté legendás hírű nagy szíve segített át a legrosz- szabbakon, odajött hozzám, és így szólt: „Szervusz .. „Kézit csókolom, Máté bácsi” — rebegtem, és már futottam volna ki az öltö­zőből. „Mondom, hogy szer­vusz ...” — ismételte, de ezzel „párbeszédünk” félbe­szakadt. Azt hittem — a pályán majd könnyebb lesz ... Ha­mar rá kellett jönnöm e feltételezés alapvetően hely­telen mivoltára. Győztünk ugyan 5-1-re, de velem csak eggyel többen volt a csapat. Igaz, annyit legalább meg­tettem, hogy magamban vagy százszor elismételtem: „Hajrá Fradi!” A befejezés előtt néhány perccel aztán, Fenyvesi fu­tott el a szélen. Jó helyzet­ben voltam belül, össze­szedtem minden bátorságo­mat, és kiáltottam: „Máté bácsi — jövök ...” Beadta a labdát, de na­gyon szúrósan nézett rám. Ha mostanság a Fradi- pályán járok, már egy va­rázslatosan szép stadion fo­gad, egy kis metropolisz épült az egykori ütött-ko- pott pálya helyére. Régi vi­lágunk színpadát a „hátsó­földest” azonban mindig meglátogatom. Azóta füves lett a földesből, a kapufák is újak, az emlékek azon­ban ott lebegnek a gyep fe­lett, mélyen, ezer szállal be­lefonódva a környezetbe, s akarva-akaratlanul is rá­hullanak arra, akiről sejtik — rá kell hullaniuk ... Lakat T. Károly Fradi fiatalok felvonulása a népszerű Caligaris-tor- nán. Elöl a szakvezetők: Zalka András és Csanádi Ferenc . . . 33

Next

/
Oldalképek
Tartalom