Fradi műsorfüzet (1975-1979)
1979. június
# Harmincéves időszakra szokták azt mondani, hogy egy emberöltő. Nos, e szerint egy emberöltő óta vagyak munkatársa, dolgozója az FTC-nek és végzem sokszor csupa örvendezéssel, de néha egy kis keser- géssel is járó feladataimat országunk legnépszerűbb sportegyesületében. Ha jól meggondoljuk, harminc év nem is olyan hosszú idő. Különösen, ha egybevetjük a hetvennéggyel, (mármint az én hetvennégy éves életkorommal) ezt a „csupán” harminc esztendőt. Egyébre is telik ennyi időből. Aktív sportolásom, versenyzésem éveit — mint sokan mások — nem ebben a sportegyesületben töltöttem. Az olimpiai ezüstöt és a két Európa-bajnoki aranyat (egyiket kötöttfogásban, másikat szabadfogásban) és a magyar bajnokságoknak vereséggel soha meg nem szakított sorozatát, köztük a súlyemelésben szerzett bajnokságokat, nem zöld-fehér színekben értem el. Az FTC-hez egy súlyos sérülés folytán kapcsolódott az életem. Alaposan megsérültem, de olyan „alaposan”, hogy bizonytalan időre abba kellett hagynom a birkózást. Előfordult ilyen már mással is. Mert bizony a birkózásban — és persze más sportágban is — nemcsak győzni vagy vereséget szenvedni, dicsőséget szerezni vagy kudarcot vallani lehet. De lehet bizony — s nem is ritkán — sebeket kapni, sérüléseket szerezni is. Velem is ez történt, s ráadásul a csúcson, legjobb formám tetőfokán. A következmény : két évre abba kellett hagynom. De csak a birkózást. A bennem rejlő energia ugyanis nem hagyott pihenni, a mozgásnak, erőfeszítésnek, a kemény csatáknak kínzó hiányát nem sokáig bírtam elviselni. Üj sportágat kellett keresnem. De melyiket? Mi pótolhatta a birkózást, ezt a nagyon kemény sportot? Egy még keményebb. Az ökölvívás! Erre a sportágra leltem én, közel ötven évvel ezelőtt a Fradiban, és ez mentett meg a sérülés folytán rámszakadt idegőrlő tétlenségtől. A szorító padlóján ugyanis sokkal könnyebb volt a csusszanó, „sasírozó” lépe- getés a lassan gyógyuló térdsérüléssel, mint a bírDR. PAPP LÁSZLÓ AZ EMBERI KOR LEGVÉGSŐ HATÁRÁIG ... kózószőnyegen, ahol az ellenfél támaszkodó, fogó vagy sodró ereje, rángatása „kormányozta” kényszerű lépéseimet... Így lettem én egy birkózósérülés árán Fradi-boxo- ló, sparringpartnere az Európa-bajnok Szigeti Lajosnak, a félnehézsúlyú magyar bajnok Rusovszky- nak, és a profivá lett, nagy verekedő Micsicsáknak. Két éven át tartott a régi FTC- pályának régi lelátója alatti edzőteremben „ökölvívóéletem”, míg végre felcserélhettem a szorítót a szőnyeggel. Így történt, hogy e két évem nem veszett kárba. Amellett ugyanis, hogy a birkózás és a súlyemelés mellett „belekóstoltam” egy harmadik kemény sportágba is, átmentettem formámat a következő évek újabb birkózó sikereihez. Köztük egy Európa-bajnoki aranyéremhez a szabadfogásban ... De én is adtam ezért — ha közvetve is — az FTC- nek valamit. Az alatt a két év alatt ugyanis, amíg a boxringben az FTC vendégszeretetét élveztem, átvette helyemet a birkózásban az FTC legjobb versenyzője, kiváló ellenfelem, barátom és örök riválisom: Tunyogi Jóska. De nem akárhogyan helyettesített ám! Megvert mindenkit, aki csak számított a birkózóvilágban. Legyőzte az akkori idők valamennyi világklasszisát, s Európa-baj- nokságot nyert kötöttfogásban és szabadfogásban egyaránt. (Akkoriban csak EB-t rendeztek, VB-t nem.) Ezután már nem sokáig versenyeztem. Tunyogival még tisztáztuk az elsőség kérdését (s ez javamra dőlt el), de egy bécsi nemzetközi versenyen „szerzett” újabb sérülés végleg abbahagyatta velem a versenyzést. Ezután lettem edző, majd szövetségi kapitány a birkózóválogatott mellett. Nagyszerű gárda volt akkor; 1935-ben már a magyar birkózók, akkori tanítványaim nyerték meg a Nemzetek Díját a szabadfogású birkózás Európa-baj- nokságán. Tíz év telt el a válogatott kerettel folytatott, sok sikert hozó közös munkában. S azután újabb változás következett az életemben ... A felszabadulást követő nagy társadalmi és gazdasági átalakulás kezdeti szakaszában az a feladat jutott számomra, hogy — miniszteri kirendelés és megbízás alapján — Csongrád megyében irányítója voltam a földreformnak, hogy „azé legyen a föld, aki megműveli”. E munkám során keresett meg Száraz István és Bokodi Mihály (akiknek emlékét a róluk nevezett versenyekkel most is őrizzük), és arra kértek, vállaljam el a birkózók edzésének vezetését. A földreform munkáit akkor fejeztük be, így nem volt akadálya megtisztelő ajánlatuk elfogadásának. Így lettem — most 30 éve — bírói fő- foglalkozásom mellett, mellékfoglalkozásban az FTC (akkor ugyan egyelőre még ÉDOSZ, majd Kinizsi) bir- kózószakosztólyának főedzője, és az is maradtam kerek húsz éven át. Akkor is, amikor már a Legfelsőbb Bíróság bírája voltam . .. Ez a húsz év nagyon sok örömet hozdtt számomra, és sok sikert az FTC-nek. Nagyszerű együttes nevelődött a szakosztályban. Szilvássy Miklós, Kinizsi Rudolf, Növényi Norbert, Mángó Andor, Kiss Barna, Gáspár Ferenc, Giczy Jenő, Urbanovics Miklós és Kruj Iván nagyon sok diadal részesei voltak. Tanítványaim ők, többen közülük ma már edzők és vezetők, sikeres nevelői birkózószakosztályunk népes gárdájának. Büszke vagyok rájuk és velük együtt örülök tanítványaik eredményeinek, sikeres szereplésének. Örömmel tölt el, amikor látom, hogy milyen jól sáfárkodnak mindazzal, amit annak idején együttes törekvéssel elindítottunk és létrehoztunk ... Sokan kérdezték tőlem az évek során: hogyan marad erőm az egész embert kívánó, az embernek teljes energiáját és tudását igénylő, legmagasabb szintű igazságszolgáltatási tevékenység mellett egy egészen más jellegű, az előbbitől oly távoleső sportedzői tevékenységre is. Nagyon őszintén mindig azt feleltem: azért, mert e kétféle tevékenységem kölcsönösen segíti egymást. Ha elfáradok az egyikben, felüdülök, erőt és lendületet kapok a másikban. És ez valóban így volt. Ezért tudtam fáradtság nélkül párhuzamosan végezni mindkét tevékenységemet, bár egyik sem tartozik a könnyű feladatok közé. De nekem az egyik mindig megkönnyítette a másikat. Talán éppen azért, mert oly távolesnék egymástól... Amikor valaki már a hetvenötödik évében jár és számot vetve életével azt érezheti, hogy mindenkor megtette kötelességét, nyilván megelégedettnek érezheti magát. Ha Végig gondolok az elmúlt harminc esztendőn, amelynek során úgy is, mint edző, úgy is, mint az elnökség tagja, úgy is, mint módszertani vezető és végül mint jogtanácsos mindig és minden igyekezetemmel az FTC érdekeit szolgáltam: akkor — legalábbis a múltat illetően — elégedett vagyok. Ami pedig a jövőt illeti: megelégedett csak akkor leszek, ha az évek során • szerzett jogi és sportbeli tudásomat ezután is a Ferencvárosi Torna Club javára hasznosíthatom. Hogy meddig? Hogyan is szokták mondani? Az emberi kor legvégső határáig ...
