Fradi magazin (2001)

2001. március / 1. szám

Sajnos sérültek mindig voltak... Kardos Ernő ezentúl az édesapja emlékéért is játszik November 4- én történt. A Vi­deoton és a Fe­rencváros bajnoki mérkőzésén. A találkozó nem volt kiugróan ma­gas színvonalú, gól sem született a kilencven perc alatt, mégis na­gyon sokak emlé­kezetében maradt meg a találkozó. A második félidő­ben ugyanis volt egy súlyos sérü­lés, Kardos Ernő egy ártalmatlan­nak látszó hely­zetben bokasérü­lést szenvedett. Egy pillanatra néma csend lett a stadionban, csak a játékos kiáltása hallatszott. Aztán a látvány... A tévé képernyőjén százezrek láthatták a földön szenvedő játékos pillantását, a segíteni érkezők arcára kiült döbbenetét. Kardos lábfeje ugyanis teljesen ki­fordulva, természetellenes szögben fityegett... „Amíg élek, nem felejtem el azt a pillanatot, mert addig sohasem éreztem magam olyan tehetetlennek, mint akkor ott, a földön fekve - emlékezett vissza Kardos Ernő. - Láttam a körülöttem toporgókon, hogy szinte félve néznek rám, de ezen akkor már nem is csodálkoz­tam, hiszen rettentően csúnyán állt a lábam. Az orvosok rögtön lefa­gyasztották a sérült bokámat, és azt javasolták, hogy amíg nem érke­zik meg a mentő, nézzem a meccset. Hallottam, amikor az orvosok beszélgettek egymással, hogy esetleg nyílt törésem van, de Gera Zo­li azzal vigasztalt, hogy nem lát sehol vérfoltot.’’ A játékost a pályáról a székesfehérvári kórházba szállították, ahol azonnal tüzetes orvosi vizsgálaton esett át. „Amíg előkészítettek az operációra, végig ébren voltam. Levágták a lábamról a cipőt, a sípcsontvédőt, s arra is emlékszem, hogy ami­kor az egyik ágyról átemeltek a másikra, beütöttem a fájós bokámat az ágy szélébe. Szinte elszédültem a fájdalomtól. Aztán szerencsére elaltattak. Amikor felébredtem, és bekapcsoltam a telefonomat, hihe­tetlenül sok szöveges üzenetet olvashattam, valamennyi biztatott, hogy ne keseregjek. Éreztem, hogy mennyire segítőkészek az embe­rek, és ha baj van, nem csak a barátokra számíthatok. Visszagondol­tam a meccsre, és eszembe jutott egy arc, az egyik fehérvári szurko­lóé. A meccsen, amíg pályán voltam, mindvégig szidott, de amikor megsérültem, ő volt az első, aki biztató szavakat kiáltott utánam, ami­kor a mentőbe tettek. Akkor, ott a kórházi ágyon rájöttem, hogy a nagy bajban megszűnik a gyűlölet." Pár nap után újra mentőben találta magát, a fehérvári kórházból átszállították Budapestre, a Sportkórházba. „Az orvosok három hónapot mondtak a teljes felgyógyulásig, de én mindvégig biztos voltam benne, hogy hamarabb térek vissza a pá­lyára. A járógipsszel rendszeresen órákig edzettem a konditeremben, és nem riasztott meg, hogy amikor levették a lábamról a gipszet, na­gyon gyengének éreztem a lábam. Tudtam, éreztem, hogy nem sza­bad elhagynom magam. A gyógytornász javasolta, hogy mozgassam a lábfejemet, hiszen csak így erősödik a bokaszalag. Tízszer ötvenes szériát javasoltak kezdetben. ” Ám a baj nem jár egyedül... November 21 -én Kardos váratlanul elveszítette az édesapját. Az egykori válogatott labdarúgó nemcsak az emberré válás nehéz útján segítette a fiát, hanem a sportpályafu­tásában is. A fiatalember a temetés után még inkább beletemetkezett a munkába, megszállottként edzett. A tragédiát követő hétvégén pá­lyára léphetett, de valószínűleg nem így képzelte el a visszatérést. A Ferencváros vezetőinek közbenjárására ugyanis ő végezhette el az FTC-MTK örökrangadón a kezdőrúgást, majd az Üllői útra egy per­cig szívszorító, néma gyász ült... „A könnyeimmel küszködtem. Nagyon megrázó volt, ahogy tízezer ember tisztelgett az édesapám emléke előtt. Mindenkit magam mö­gött éreztem, sokat jelentett, hogy például a csapat a mérkőzés előt­ti szokásos összeboruláshoz engem is odahívott. ” A felkészülés kezdetén a vezetőedző, Csank János is meglepődött azon, hogy az utánpótlás-válogatott játékos ott ül a többiek között, és edzésre jelentkezik. Kardos az első héten még csak futott, de már ak­kor kijelentette, hogy ő bizony egy héten belül minden gyakorlatot elvégez a társaival együtt. Az újabb csapás azonban ekkor követke­zett, hiszen egy rutinmunkának beillő orvosi beavatkozás (seb kitisz­títása) után ismét harcképtelenné vált a fiatal labdarúgó. „Sajnos egy kisebb cérna bennmaradt a lábamban, és az begyul­ladt. Az elkeseredettségen túl vagyok, és mindent megteszek azért, hogy még a tavasz folyamán legyen a Ferencvárosnak egy olyan já­tékosa, aki tizenhatos mezben mindent megtesz azért, hogy édesap­ja ott fent elégedett legyen vele. Tóth Mihály, a szurkolók kedvence Másfél évvel ezelőtt még nem tudták a Ferencváros szurkolói, hogy örüljenek, vagy sem Tóth Mihály érke­zésének. Azt tudták, hogy pár évvel ezelőtt játszott egy te­hetséges szőke srác a Kis­pestben, de hogy ez a tehet­ség mire lesz elegendő a Fra­diban, azt kevesen tudták. Azóta a Mihályból mindenki Misije lett, ami azt is bizo­nyítja, hogy a csatár játéká­val, viselkedésével a zöld-fe­hér szurkolók kedvencévé vált. Huszonegyes mezben játszó csatár ősszel sokat bajlódott sérü­léssel, de úgy tűnik, végre kihevert mindent és tavasszal újra a régi gólerős játékost látjuk viszont. Bizonyára kevesen tudják, hogy Tóth Mihály él-hal családjáért, és most ez a kör kibővülhet, hiszen útban van a második kisbaba, akit illik majd gólokkal köszönteni.- Remélem egészséges lesz a gyerek, hiszen ez a legfontosabb. Örülnék neki, ha elkerülnének a sérülések, mert most már csak a já­tékra szeretnék koncentrálni. Sokan kérdezik, mennyi góllal szeret­ném a babát megajándékozni, de erre mindig azt válaszolom, hogy én a góljaimat a Fradi-szurkolóinak is rúgom, hiszen ők is nagyon- nagyon fontosak nekem. Jó lenne a tavasz folyamán tízszer, tizenkét­szer betalálni, ha ez sikerül, akkor bízvást állíthatom, hogy a bajnoki cím is az Üllői útra kerül, ahogy azt mindenki elvárja tőlünk. 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom