Fradi magazin (2001)
2001. május / 3. szám
SAJTÓFIGYELŐ Kökény Bea könnyei B ekövetkezett az el nem képzelhető. Budapesten, hazai környezetben verette meg egy horvát (Klaric) és egy szlovák (Kra- tochvill) bíró az FTC vízilabda bajnokcsapatát a görög Olympiakosszal. Még döntetlen esetén is a Fradi jutott volna a Bajnokok Ligája négyes döntőjébe. Különösen a fiatalabb nézőknek lehetett ez kiábrándító, hiszen az utóbbi években a nemzetközi mécseseken jó játékvezetés volt jellemző; eltűntek a régi nagy csalások. Persze Klaric jó másfél évtizede konzekvensen nyom minket, szomorú, hogy mégis őt küldték a mérkőzésre. Nehéz nem tendenciát látni ebben, amikor a mérkőzés ellenőre az a francia Angella volt, aki a maga idejében a hírhedt bírómaffia törzstagjaként villogott. Persze jónak ítélte a bírók működését. Volt esemény, izgalom, fájdalom, öröm és bánat elég; sok-sok tanulsággal. Számomra mégis ezt a hétvégét Kökény Bea könnyei tették felejthetetlenné. Olyan mérkőzést játszott a Ferencváros női kézilabdacsapata a dán Viborg együttesével Budapesten, amely lidércnyomásként marad meg idegsejtjeinkben. Bevallom azok közé tartozom, akik még a szünetben is, amikor a dánok három góllal - az összesítésben hattal - vezettek, akkor is bármibe fogadtam volna, hogy a végén meglesz a szükséges négygólos győzelem, azaz a mínusz háromból plusz négy lesz. Olyan meccs volt ez, amelynek a végén nem akarjuk, nem tudjuk elhinni, hogy valóban nincs tovább, hogy nem sikerült, mert ha a játékban nem is, de a sok nagy csatában edződött, nagy rohamokra képes zöld-fehérekben mindig benne volt egy olyan periódus, amely jóvátesz mindent. Ezt várta a csodálatos közönség is, mely a keserves vereség - végül egy góllal mentek a végén is a dánok - ellenére sem pártolt el a lányoktól. Talán azért sem, mert ha a teljesítménynyel volt is gond, a küzdőképességgel, akarással ezúttal sem. Huszonegy gólt lehet kapni, ha olykor kínosan könnyen születtek is a szőke dán lányok góljai, mert kapusaink nem igen tudták, ki hová lő, ami azért is volt meglepő, mert a csapatok jól ismerik egymást. Húsz gólnál viszont többet kell lőni. Banális igazság, ha csak az öt kihagyott hetes bemegy - nem is szólva a ziccerekről - nem lehetett volna gond. De hát talán nem vettük elég komolyan, hogy ellenfelünknél a világ két legjobb kapusa, a dán Lauritsen és a norvég Tjugum kerget majd minket az őrületbe. T alán elsősorban Kökény Beának volt köszönhető - nem veszik rossz néven a többek -, hogy a közönség a végén ünnepelte a csapatot. Az olimpiai ezüst- és bronzérmes, világbajnoki ezüst- , és Európa Bajnoki aranyérmes játékos, a kilencvenes évek egyik legjobb és biztosan legrokonszenvesebb magyar kézilabdása ezen a mérkőzésen is a második félidőben mutatta meg, hogy miről is van szó, mit jelent világklasszisnak lenni. Elkövetett egy hihetetlen hibát, lecserélték, átmenetileg más irányított. Feltehetőleg - le a kalappal Németh András előtt - edzője nem dorgálta, hanem megnyugtatta, felszabadította, mert innentől kezdve Kökény-show-vá változott a mérkőzés. Szinte egyedül tartotta a gárdát, emberhátrányból is betört és mattolta a zseniális kapust. Átéltük a nem hiszünk a szemünknek élményt. Kökény szórta a gólokat, zsinórban ötöt, amikor a góllövésre szerződött kiváló társak sorozatban hibáztak. Ilyen meccseket csak kimagasló egyéni teljesítményekkel, váratlan produkciókkal - ilyen volt a Volgográd elleni Farkas Ági tizenhét gólja - lehet megnyerni. Emlékezetes marad Kökény Bea játéka, de mégsem ez tette felejthetetlenné a szomorú délutánt. Hanem a könnyek. A meccs után az a játékos, aki a legtöbbet tett a sikerért, zokogott. Nem korholta társait, nem kereste másban a hibát, könnyezett. Vállalta fájdalmát, bánatát. Talán ezt honorálta a közönség, talán ez ragadott meg fiatalokat és idősebbeket. A könnyek visszaadtak valamit a sport klasszikus szépségéből, amiről a rideg profi világban olykor megfeledkezünk. Vagy talán nem is hisszük el, hogy még létezik. iszen mást sem hallani, hogy csak a pénzről szól a történet. A könnyek cáfolták ezt. És viszszaadták a reményt. Abban, hogy a sport ma is, a csúcsokon is, az élsport minden gondja, torzulása ellenére megmaradhat nemes játéknak, melyben a legszebb ajándék, a legjobb érzés a győzelem. Ennek elvesztése csalta elő a könnyeket. Mondják, a mai felgyorsult életben már az életkorban közeli nemzedékek is különböznek. A huszonhat éves orosz világsztár teniszező Kafelnyikov mondta, kevés közös van benne, és a húszéves Marat Szafinban, aki tavaly az amerikai bajnokságon szintén a csúcsra ért. Csak remélhetjük, hogy a mai tizen-, és huszonévesek is megértenek, megéreznek valamit Kökény Bea könnyeinek üzenetéből. Frenkl Róbert (Sport Plusz) 15
