Fradi-híradó (1975)

1975. június

megváltozott erről a véleménye. Ki­jelentette ugyanis: — Szívesen vállaltam a feladatot, hiszen ez a csapat érdekében tör­tént. Le kellett mondanom minden­kori álmomról a góllövésről, azaz csak annyiban, hogy nem ez lehe­tett elsőrendű szándékom. Annyit futottam ezen a VB-n mint még so­ha, a brazilok ellen például kétszer vagy háromszor is a „holtponton” voltam, akarattal azonban felülkere­kedtem gyengeségemen. Nem szere­peltünk rosszul Angliában, én is sok szép kritikát kaptam, ennek ellenére azt kell mondanom, hogy az én vi­lágom a védők gyűrűjében, a kapu előtt, az ellenfél 16-osán van. Ott ér­zem csak igazán jól magam. Kelle­nek nekem azok a komplikált hely­zetek, mert ez fokozott „ébrenlét­ben” tart, s ha sikerül kijátszanom ellenfeleim éberségét, gólt lőni, an­nál nincs nagyobb öröm. Forgott az idő kereke és Flór! le­aratta azt a sikert, amilyenben máig sem volt része más magyar labda­rúgónak. Kitűnő volt az 1967-es éve és a hónapok múlásával már érezni lehetett, hogy beleszólhat az európai elsőségért vívott harcba — az „Arany­labdáért”. Amit nem sikerült elérnie az „aranycsapat” egyik játékosának sem, az megadatott Albertnek. S olyan jó visszaemlékezni erre, a rangsorra: 1. Albert 68 p, 2. Bobby Charlton 40 p, Johnstone 39 p, 4. Beckenbauer 37 p, 5. Eusebio 26 p. Albert tehát Matthews, Di Stefano, Kopa, Suarez, Sivori, Masopust, Ja- sin, Law, Eusebio és Bobby Charlton örökébe lépett... Max Urbini, a France Football fő- szerkesztője 1968. május 4-én Buda­pestre érkezett, hogy az ezen a na­pon a Népstadionban sorrakerülő Magyarország—Szovjetunió EB-se­lejtező keretében adja át áz „Arany­labdát” Albertnak. Végül is — még ma sem tudni miért — erre csak este a Sportszállóban került sor, egészen kis családi körben, pedig máig is úgy vélem, sokkal méltóbb keretet ér­demelt volna. Megtisztelő meghívásnak is eleget tett még ebben az évben Albert Fló­rián, a híres brazil klubnak, a Fla- mengónak volt a vendége, feleségé­vel együtt. Csodálatos két hetet töl­tött Rio de Janeiróban. Nagy sze­retettel vették körül. Persze szemé­lyes meghívása a magyar labdarú­gás iránti megbecsülést is jelentette, hiszen a brazilok nem tudták elfe­lejteni a magyarokkal szembeni csa­tavesztést 1954-ben, majd 1966-ban. Főleg ez utóbbi fájt nekik, hiszen a Jules Rímet kupa kétszeri birtoklá­sával érkeztek Angliába, nem titkol­ták, végleg haza szándékoznak vin­ni. De közbeszólt a magyar váloga­tott és a VB legmozgalmasabb, leg­látványosabb mérkőzésén Garrin- cháéknak 3:l-es vereséggel kellett levonulniuk a liverpooli Goodison stadion zöld gyepéről. Annyira körülrajongott vendég volt Flóri Rióban, hogy még a fele­sége számára is külön programot biztosítottak, míg ő a brazil fiúkkal edzett és játszott. Sikert aratott já­tékéval, magatartásával, naponta vendége volt a helyi rádiónak és té­vének, olyannyira, hogy a végén még szinte haza sem akarták engedni. A sors útja kiszámíthatatlan, az ember nemcsak napos oldalon jár, néha árnyékban is. Ez történt Flórival is. Mégpedig olyasvalami, amely azután végleg meghatározója lett további életpá­lyájának. 1969. június 15-ét írtak. A magyar válogatott VB-selejtezőt játszott a koppenhágai Idraets-park stadionban. Előtte egy héttel Dub- linban ugyancsak világbajnoki mér­kőzésen szerepelt a magyar csapat, csak nagynehezen nyert 2:l-re és Al­bert játékával komoly problémái voltak Sós Károly szövetségi kapi­tánynak. Ügy volt, hogy nem is ját­szik a dán fővárosban, egész héten gyűrűztek az „Albert-ügy” hullámai, végül mégiscsak kivonult a pályára. Az első perctől látszott, hogy Flóri A Flamengónál... A földön fekve fejeli a hálóba a labdát 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom