Fradi-híradó (1975)
1975. április
Horváth István, a férfi kézilabdázók edzője: — Az elmúlt évekhez viszonyítva új, ütőképesebb csapat van kialakulóban. Reméljük, hogy már az idei bajnokságban a 10. helyről előbbre tudunk lépni. Valójában persze csak egy-két év múlva számíthatunk arra, hogy az utánpótlás korú gyerekeink is beérnek, és akkor talán beleszólhatunk a dobogós helyezésekbe is. Jó volna végre már úgy végigjátszani egy bajnoki évet, hogy hétről-hétre ne okozzanak gondot az állandó sérülések. A jövő szempontjából biztosíték, hogy nyugodt körülmények között dolgozhatunk, az egyesület támogatását maradéktalanul élvezzük! Szilágyi István a csapat beállósa: — Jó kis csapat lesz az FTC az 1975-ös bajnoki évben! Bízom abban, hogy meglepünk majd néhány ellenfelet. Nyolc éve játszom az FTC-ben, de valójában csak az utolsó három évben sikerült „hoznom magamat”. Az első válogatott edzéseken rendkívül nehéz volt, aztán az egyesületnél is keményedtek a módszerek, de most már elmondhatom, hogy egy nagyszerű szellemű csapatban játszom. Elek Gyula, a női csapat edzője: — Az idei bajnokságot nem a legkedvezőbb előjelekkel kezdjük. Három játékosunk, Agócs, Bajcsev- né és Gazsi gyermeket vár, éppen ezért nagyon megfiatalodott a csapat. Sportiskolánkat az elmúlt évben átszervezték, sok a tehetséges gyerek, számítunk rájuk. Az együttes átlag- életkora alacsony. A legidősebb játékosunk a válogatott Csiha Magda is csak decemberben lesz 24 éves. Hogy fogunk szerepelni a bajnokságban? A Felszabadulási Kupán voltak biztató jelek. A kérdés az, hogy kulcsjátékosaink mennyire állnak majd a csapat rendelkezésére. Semmiképpen sem mondunk le a dobogós helyezésről. A FERENCVÁROS kézilabdázói az elmúlt 25 évben azok közé tartoztak, akik a magyar kézilabdasport hírnevét öregbítették. A lehetőségek adottak ahhoz, hogy az elkövetkező 25 évben is mind a magyar, mind a nemzetközi vetélkedésekben az élen járjanak. KO ANDRAS MÉLTÓ AZ ELISMERÉSRE A férfi kézilabdázók vezető edzője, Horváth István így fogalmazta meg szűkebb közösségük véleményét: „A szakosztály 1974-ben a legsportszerűbb játékosának Havasi Mihályt jelölte, aki úgy az edzéseken, mint a mérkőzéseken viselkedésével egyesületünk, a Ferencváros színeihez méltóan tevékenykedett. Külön ki szeretnénk emelni nagyfokú humanitását — amely napjainkban sportolóinkkal szembeni fokozódó követelmény —, Havasi barátunk egyik fö jellemzőjét. A közösségi, sporttársi gondolkodásmódja és segítőkészsége kézilabda szakosztályunk munkáját nagy mértékben elősegítette, szakosztályunk vezetősége, úgy hiszem, a legérdemesebb mellett döntött javasatával.” Az évenkénti egyesületi sportszerű- ségi verseny 1974. évi győztese tehát Havasi Mihály lett. Az első alkalommal, 1972-ben is kézilabdázó, Elekné nyerte el a büszke címet, 1973-ban pedig a kajakozó Madarasi. Ez egyben azt is mutatja, hogy egyes sportágakban, szakosztályokban következetes, eredményes erkölcsi-nevelő munkát is végeznek a vezetők. Havasi 1961-ben került a Ferencvároshoz. A Mester utcai általános iskola tanulója volt, ahol testnevelő tanára, Lengyel Pál figyelt fel az ügyes, mozgékony, fegyelmezett, a kézilabdát nagyon szerető fiúra. Rendszeresen helyet kapott az iskolai csapatban, de hamarosan meglátszott, hogy többre is képes lehet. Lengyel tanár ezért a Ferencvároshoz ajánlotta. Szíve vágya teljesült, amikor felvették a zöld-fehérek sportiskolájába, hiszen mindig az FTC iránt érzett vonzalmat. Gyöngyösi Kálmán — a magyar kézilabdázás nagy tekintélyű mestere — volt első edzője. Irányításával eredményesen szerepelt a klub serdülő és ifjúsági csapataiban. Nyolc esztendővel ezelőtt az első csapat keretéhez került, amely éppen gyenge évet zárt és az NB II-ben volt kénytelen folytatni a küzdelmet. A következő esztendő már jobban ment a fiúknak és az 1968-as bajnokságot az NB I/B-ben folytatták. Havasi erőssége volt a csapatnak, de ekkor a tényleges katonai szolgálat szólította el. 1970-ben tért vissza a Ferencvároshoz — miután egyenruhásán a Budai Nagy Antal SE- ben szerepelt — változatlanul az NB I/B-ben helyet foglaló együtteshez. Ekkortájt együtt volt a gárda, a szerencse is melléjük szegődött és 1971-ben 11 pontos előnnyel a második helyezett előtt NB I/B-s bajnokságot nyertek. Nagy volt az öröm és a bizakodás, hiszen ettől kezdve már valóban a legjobbak között bizonyíthattak. Az erősebb ellenfelek azonban nem kímélték az NB I újoncát és 1972—73- ban a zöld-fehér kézilabdázó fiúk a kiesés ellen küzdöttek. Az elmúlt esztendőben a középmezőnyben végeztek, a 14 csapatos első osztályban a 10. helyen. Havasi Mihály beállós és szélsőként játszott a találkozókon. Komolyan vette a kézilabdát: játéknak — ezért sohasem volt kíméletlen és nagy szeretettel csinálta, ami feladatot kapott — és sportteljesítménynek, amiért keményen meg kell dolgozni a felkészülés során, az edzéseken, a mérkőzéseken. — A kézilabdázás az utóbbi években nemcsak felgyorsult és taktikailag színesebb lett, hanem elsősorban keményebb. Sokan ezt úgy értelmezték, hogy ütni-vágni is lehet a győzelemért. Én erre sohasem voltam képes — emlékezik a kitűnő kézilabdázó. — Társaim ha nagy ritkán bíráltak, azt rótták fel, nem vagyok elég rámenős. Előfordult — döntő fontosságú mérkőzésen —, hogy az ellenfél hátvédje leütött, mind a ketten a padlóra zuhantunk, aztán felálltam, őt is felsegítettem és tovább futottam. Ezért elterjedt rólam, hogy túl lágy szívű vagyok. — Nem tudtam volna elviselni, ha azt állítják egyszer is, hogy a Ferencváros nem megérdemelten nyert ellenfelével szemben. Emlékszem — ez is rangadón történt —, hogy az utolsó percekben, döntetlen állásnál kapura dobtam a labdát és az az oldalháló lyukán keresztül került a kapus mögé. A bíró gólt ítélt, mire én figyelmeztettem, hogy tévedett... — Egyszóval én a kézilabdát, a sportot a mozgás öröméért, a baráti társaságért, a szép győzelmekért szerettem — foglalta össze pályafutása tanulságait Havasi Mihály. — Amikor láttam, hogy a mai játék ennél többet kíván, levontam a következtetést: át kell adnom a helyemet másoknak. Az én szorgalmam már nem elég az átálláshoz, ahhoz fiatalosabb lelkesedés szükséges. Meg is sérültem tavaly, súlyosan, az elmúlt idényben már rendszerint csak hétmétereseket dobni álltam be a csapatba, térdem azóta sincs rendben, ezért úgy határoztam, ha a csapatnak valamilyen rendkívüli körülmény miatt nincs feltétlenül szüksége rám, visszavonulok. Azért még egy ideig edzésben maradok, de ha muszáj, akkor vállalom a játékot. — Már megvontam a mérlegemet — mondja a különben még egészen fiatal kézilabdázó mosolygva. — Tizenhárom évet játszottam a Ferencvárosban, 13- szor voltam ifjúsági, 13-szor utánpótlás-válogatott. Tizenharmadikán sérültem meg... Nem vagyok babonás, az ismétlődő 13-asok ellenére vallom, eddigi sportpályafutásom jól alakult Továbbra is a Ferencvárosnál maradok, Nagy István Tibor szakosztályvezető helyetteseként igyekszem közreműködni. Remélem, eredményesen. SIROKMANY LAJOS I 23
