Fradi-híradó (1974)
1974. december
— És minek tulajdonítja átlagon felöli eredményeit? Váratlan fordulat — Mondtam mir, hogy ne hátrafelé ugorja a szál tóti LeRántás A középcsatár a félpályánál kapott egy jó labdát. A közelében nem tartózkodott védő, tehát szabad volt az út előtte a kapuig. El is indult, kapkodta a lábait s csak mosolygott a középhátvéden, aki mögötte egy méterre már az izomszakadás határán volt, úgy rohant utána. „Ez már utol nem ér” gondolta magában s már előre kuncogott, amikor félszemmel hátrasandított s látta, hogy a védő kétségbeesetten nyúl a meze után. „Csak fogd meg, s ráncigáid s már itt sem vagy a pályán...” Tovább nem fűzhette gondolatait, mert a védő megmarkolta a hátán a trikót, némi hússal egyetemben s úgy megrántotta, hogy csuklóni kezdett. A bíró nyomba sípolt. De nem küldte le a hátvédet. Csak az ujjúval fenyegette meg. — Nana, kis huncut, nem tépkedjük más ember felszerelését — figyelmeztette. A csatárt kifejezetten meglepte ez a gesztus. — Bíró úr, miért nem utasítja ki ezt a dúvadot. Hisz a lerántásért kiállítás jár. Vagy nem? A játékvezető bólintott. — Azért kiállítás jár, de az előbbi eset nem merítette ki ezt a fogalmat. A csatár erre megmutatta a mezét, amelyik megdöbbentően hasonlított egy olyan csapatzászlóhoz, amelyiket legalább harminc jelentősebb ütközetben az első vonalban vittek a huszárok. — Ennél jobban aligha lehet lerántani egy mezt valakiről — adott a játékvezető kezébe néhány zsebkendőnyi fecnit. — Tessék, ennyi maradt az ing hátából. A játékvezető eltette. — Jó lesz cipőrongynak. Ám dacára a kissé megviselt meznek, a lerántás csak akkor igazi, ha a lerántott fel- törli a főidet. De úgy istenigazából. Világos?... A csatár szélesen mosolygott. Már hogyne lett volna világos. Tehat a földre kell kerülni a ráncigálás után s akkor repül a védő, hogy a lába sem éri a földet. Attól meg nem félt, hogy a jövőben senki sem kapja majd el a nyakát, ha a kapu felé indul. Ebben később nem is csalódott. Megint kapott egy jó labdát, amivel tisztára játszotta magát, de alig tett két lépést, amikor hátulról megragadták a derekát s megemelték egy kicsit. Egy darabig még kalimpált a lába, mint a rajzfilmekben a hirtelen induló Plútó kutyának, s amikor ismét földet ért, egy gyors mozdulattal hátradobta magát s közben a fogai között kedélyesen odasziszegte a háta mögé. — A viszontlátásra... Mert azt hitte, hogy végleg elbúcsúzott őrzőjétől, akinek a bíró már nyilván mutatta a kijáratot. Ekkor azonban nagy meglepetés érte. Egyszerűen képtelen volt elesni. Erre megpróbálta mégegy- szer. Most előre dobta magát, mint a müugrók a csukafejesnél s remélte, hogy nem esik túl nagyot. De se- mekkorát sem esett. Ügy állt a lábán, mint egy leleplezésre váró szobor. A labda tovább gurult, ő erre képtelen volt. Csak állt, kimeredt szemmel s bármennyire erőlködött, nem tudott a föld közelébe kerülni. A bíró sípolt, a védő erre a derekánál fogva megemelte a csatárt és odavitte a játékvezető elé. Ott letette — természetesen a talpára — s kijelentette : — Tessék nézni, nem esett el. Még csak el sem dőlt. Legalábbis eddig nem. A későbbiekben viszont már nem vállalok felelősséget érte. Elengedte a csatárt s gyorsan odaállt a labda elé. Hogy még azt az egyszerű szabadrúgást se tudja olyan nagyon gyorsan elvégezni az ellen- fii. V. s. — Gratulálok I Ez valóban egyedülálló teljesítmény volt!
