Fradi-híradó (1973)
1973. május
AKI MÉG SOHA NEM VOLT KIÁLLÍTVA — ön volt már valaha kiállítva? — Nem, soha! — Mióta játszik az élvonalban? — Most kezdtem a tizenhetedik bajnoki évemet. Bizonyára csak azok ismertek rá riportalanyunkra, akik igazán bennfentesnek számítanak a Fradi kézilabda berkekben. De ne is titkolózzunk tovább: Elek Gyulánéról van szó. Elek Gyuláné, vagy legyen inkább „Potyi”, ahogyan őt mindenki ismeri az Üllői út környékén. Éveken keresztül állandó kapusa volt a magyar válogatottnak, 1965-ben . ott volt Dortmundban a világbajnoki aranyérmesek között. Az évek azonban elszálltak, s Elekné lemondott a válogatottságról. Gyereke született, de nem maradt sokáig hűtlen klubcsapatához. Ma, 34 évesen (mint általában a sportoló nők, ő sem csinál titkot életkorából!) is az együttes egyik erőssége. Pontosan úgy részt vesz a munkában, mint korábban? — Ez természetes. Ott voltam az alapozás minden szakaszánál. Semmi köny- nyítést nem kértem, bírtam a minden eddigit felülmúló terhelést. Sőt, jól is esett a munka. — Meddig szeretné még őrizni a hálót? — Ez soha nem az öregedő sportolótól függ. Nálam is ugyanaz a helyzet, mint másoknál: addig vé- dek még, ameddig szüksége lesz rám a csapatnak. — Mit tart manapság a legnagyobb erényének? — A tapasztaltságomat. A mezőnyben is szükség van erre, de a kapuban ez a kérdés duplán jelentkezik. — Ez jelenti ön számára a többletet a fiatalokkal szembeni? — Ez is. De ez csak egyik oldala a dolognak. Azt hiszem, idegileg még mindig jobban bírom a tétmérkőzéseket, mint a fiatalok. — Például? — Kapustársam, a 21 esztendős Csányi Irén tavaly óta tagja a válogatott keretnek is. Szorgalmas, nagyon rendes kislány. Tehetséges, de még nem eléggé érett jelentős feladatok megoldására. — Meghallgatja az ön szakmai tanácsait? — Nemcsak meghallgatja, hanem messzemenően be is tartja. S ez nem megvetendő tulajdonság. Komoly, megfontolt szavak, határozott vélemény. Szinte elképzeli az ember Eleknét a háló előtt. Ott is ugyanilyen határozott: ha kell, elindul kifelé, ha kell, ott marad a vonalon. Olyan kapus, akire mindig lehet számítani. S ezt ő nem is egyszer bizonyította: még manapság is képes sorozatban bravúrosan védeni. Pedig családanya, neveli két és fél éves kisfiát, Gábort. A csemetének rengeteg a labdája odahaza: pirosak, kékek, különböző nagyságúak. De már most Lenért Lajos dr. elnök átadja a sportszerűsé- gi dijat Elek Gyuláné- nak azt szereti a legjobban, ha a mamája egy-egy edzésre magával viszi és a felé guruló kézilabdát ő dobhatja vissza. Könnyű neki, mondhatná bárki. S némileg joggal. Hiszen a papa az FTC edzője, a mama pedig a kapus. Vajon lesz-e belőle kézilabdázó? Erre csak az idő adhat választ. Egyelőre otthon rengeteget hall a papa és a mama kedvenc „játékáról”, s a kis Gábornak tényleg nincs más dolga, mint időnként leltárt csinálni a szülők trófeái körében. Amelyek között ott van a legújabb: az FTC sport- szerűségi versenyének győzelmét jelképező serleg. Ha a bevezetőben Elekné nem is tudott teljesen szabatos választ adni az „érdemekkel” kapcsolatban, mi most mégis megkíséreljük: lehet, hogy egy remek, sikerekben gazdag, mindvégig kristálytisztán sportszerű pályafutás végefelé szinte magától értetődő ez az elismerés? Talán nem járunk messze az igazságtól... SERÉNYI PÉTER zöld-fehér színben játszik, egy olyan egyesületben, amelyért bármit is tenni — játszani, szurkolni érte, írni róla — nagyon nemes, nagyon szép dolog. Örülhet, akinek ez megadatott..." így irt az FTC-röl nemrég elhunyt kollégánk, Nagymarosi László a Fradi Híradó 1972 novemberi számában. Nagymarosi László cikkeiben olykor még a sorok között is fel lehetett fedezni a zöld-fehér színek iránti odaadást, szeretetet. Szerette a Ferencvárost, sok barátja volt a régebbi idők és a mai évjárat játékosai között. Fájdalmas tény, hogy színes írásait többé már nem olvashatjuk a Fradi Híradó hasábjain ... 17 NAGYMAROSI LÁSZLÓ
