Fradi-híradó (1973)

1973. február

MIT HOZ A TAVASZ? Nem közönséges idényt zárt le december első nap­jaiban a Fradi labdarúgó együttese. Eléggé gondok­kal teli hetek jutottak osz­tályrészül az edzőnek, eny- nyi sérültje régen nem volt a csapatnak, mint éppen az elmúlt idényben, néhány fegyelmezetlenség — pá­lyán és pályán kívül — még csak tetőzte a problémákat. A kimutatások egybevágó adatai szerint is az FTC mérkőzéseit látták a leg­többen, illetve pályaválasz­tóként a Ferencvárosnak volt a legnagyobb átlag­nézőszáma. Vajon hogyan látja a szakosztály, illetve a csapat jelenlegi helyzetét és mit vár a tavaszi idénytől Csa­nádi Ferenc edző és Kiss Kálmán szakosztályvezető. Először az edzőé a szó. — Az idény előtt az első három hely valamelyikének a megszerzését tűztük ki célul az ősz végére, — ma­gyarázza az edző —, s mi­vel a második helyen végez­tünk, tulajdonképpen elé­gedettek lehetnénk. S hogy mégsincs így, annak nem az elért helyezés, hanem az őszi idényben mutatott já­ték az oka. Pontszámban ugyanis jobban kellene áll­nunk s legfeljebb egy pont­tal elmaradva az Újpesti Dózsa mögött. — Ahogy végigbön- ijesszük az eredménye­ket, kiderül, hogy a vidéki csapatok ellen jobban szerepelt az FTC mint a budapes­tiek ellen. Nemcsak Pesten, ha­nem vidéken is — teszi hozzá nyomban az edző. — A vidéki mérlegünk nem rossz, bár persze Fehérvárt jobb lenne elfelejteni, ne­gatív viszont a rangadók mérlege, ősszel a jó rajt után egy kis visszaesés kö­vetkezett. Ennek egyrészt egy-két fegyelmezetlenség, másrészt néhány komoly sérülés volt az előidézője. Heteken át nélkülöztük Páncsics Miklóst, meg kel­lett bontani az összeszokott védelmet, s ez bizony nem ment zökkenők nélkül. Bár nálunk igazán jó munka folyik az utánpótlás neve­lésében, az igazság az; a közvetlen utánpótlás még nem ért be annyira, hogy egy kiesett, állandó embert rögtön megfelelően pótolni tudjunk, őszintén el kell mondanom viszont azt is, hogy ezentúl bátrabban kell a fiatalokhoz nyúlnom ilyen esetekben, még akkor is, ha valamivel talán gyen­gébb az illető. Juhász és Megyesi időleges kiesése is nagy hátrányt jelentett. Ott volt aztán Szőke és Branikovits kiállítása, ame­lyet — sajnos — jogosnak kell tartanom. Nem állunk olyan jól, hogy az NB I ta­lán legrobbanékonyabb, vérbeli jobbszélsőjét — Sző­ke Pistát annak ítélem — nélkülözni tudjuk. tJgy láttuk, a csa­pat egykét alkalom­mal kissé erőlködve játszott, máskor meg talán túlságosan is könnyedén. Körülbelül ez volt a helyzet. Néha hiányzott az igazi játék, amit valamikor könnyed jelzővel illettek. Nem könnyelműségre gon­dolok természetesen. Más­kor meg valóban túlságosan erőlködve játszottunk. Mit vár a tavasz­tól, azaz mit vár a csapattól a „második félidőben”? — Tulajdonképpen ugyanazt, mint az ősztől, azzal a különbséggel, hogy az első két hely valamelyi­két kellene megszereznünk. Három pont a hátrányunk, ez egy jó Újpesti Dózsával szemben sok, de egy jó Ferencvárosnak nem sza­bad, hogy sok legyen. A fia­talokat szemmel tartjuk. Ha valaki ma nincs benn a tizennyolcas keretben, ÚJ SZEREPKÖRBEN A SEGÉDEDZŐ A japán portyára egy kicsit szo­morúan készülődött. Pedig csodálato­san szép országba indult. Oda, ahová sok s nagyon szép emlékek kötötték. Remek mérkőzéseket játszott a fel­kelő nap országában nyolc évvel ko­rábban. Különösen az utolsó volt gyö­nyörű. S nagyon izgalmas. A játék­vezetői hármas sípszót pedig felejthetet­len percek követték. Győzlek s aztán se vége. se hossza az ölelésnek. Ki tudná megmondani hányán borultak azon a délutánon a nyakába, veregették a vállát. Aztán amikor szólították a csapa­tot, odamentek a dobogóhoz. Ő állt fel elsőnek rá, aztán mélyen lehajolt. Hogy a nyakába tudják akasztani az érmet. Az olimpiai aranyérmei. Amikor felegyenesedett, a lelátón felálltak a nézők s úgy tapsoltak. Neki, nekik, a csapatnak. Nos, arra a földre készült ismét, ahol megannyi sikert aratott, ahol a legcsillogóbb érmet kapta s ahol a lab­darúgást szerelő sportemberek mérkő­zésről mérkőzésre megtanulták a ne­vét. Mégis elszorult egy kicsit a szive, amikor belesiippedt az óriásgép karos- székébe. Recsatolta maga előtt a biz­tonsági övét s hátradőlt. Körülötte csupa vidám, feszültséggel teli arc. Az egészen fiataloké. Akik közölt olyan is volt, aki először ült fel repülő­gépre. Nézte őket s hallgatta a motorok dohogását. Kinézett az ablakon, az alattuk rohanó betonra. Amikor a pi­lóta felemelte a gép orról ismét neki- támasztotta fejét az ülés támlájának. Ez volt hát a bitesú útja. Mint lab­darúgó, mint aktív játékos most utazik utoljára portyára. Mielőtt elindultak ugyanis bejelentene: szögre akasztja a bőrszeges cipőt. * Aztán amikor hazajöttek, s szerelést hoztak az edzéshez, labda nélkül balla­gott a többiek után. Csak egy síp volt nála. Mert Novák Dezső, a kiváló hátvéd, a többszörös válogatott, a kétszeres olimpiai bajnok s világválogatott lab­darúgó már nem gyakorlatozott együtt a fiúkkal. Távolabb állt tőlük . . ., ott Csanádi Ferenc oldalán. Mint — segédedző. * Az átállással nem volt különösebben sok problémája. Legalábbis ami a te­kintélytartást illette. Mert korábban is megvolt a tekintélye társai előtt. Ko­rábban is hallgattak rá, korábban is megfogadták a tanácsait. Most az utasításait követik. De hiába a tekintély, a játékot nem lehet egyik napról a másikra minden szívfájdalom nélkül olyan közelről nézni. 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom