Fradi-híradó (1970. szeptember)
Három vízilabdás Barcelonából KOLUMBUS Kristóf távolba néző, hatalmas szobra őrként áll a barcelonai kikötő felett. Felfedezettje, Amerika felé tekint, s ugyanekkor a magasba emelkedő kezével szinte csalogatja a katalán fővárosba érkezőket... Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy elkísértem a magyar küldöttséget Spanyolországba, s nemcsak közeli szemlélője voltam az eseményeknek, hanem együtt töltöttem napjaimat sportolóinkkal. Ami mindjárt meglepett, az, hogy a három ferencvárosi vízilabdázó, Steinmetz János, Kásás Zoltán és Wiesner Tamás szinte egy lépést sem mentek külön, bármi is volt a program, őket csak együtt lehetett látni. Reggel az uszodai indulásnál, délben az ebédnél, vagy este a híres Ramblesen, amint séta közben a lejátszott mérkőzésék részleteit taglalták, s csak egy-egy pohár Coca-Cola vagy adag fagylalt elfogyasztása állította meg őket. Úgy hiszem, ami magatartásukat illeti, igazán nem lehet panasz rájuk, átérezték azt, hogy Európa-bajnokságon vannak, minden idegszálukkal a mérkőzésekre koncentráltak, s hogy nem mindig sikerült kifogástalan teljesítményt nyújtani, az a sportban előforduló jelenség... — Most már utólag bevallom, szorongva utaztam Barcelonába, hiszen ilyen nagy eseményen még soha nem vettem részt, soha nem láttam annyi nagy csapatot mint az Európa-bajnoki mezőnyben — emlékezett visz- sza az alig 20 esztendős Wiesner Tamás. — Először az osztrákok, majd a románok ellen szerepeltem, s lámpalázamat csak a hűs víz hűtötte le, bár még akkor is az első percekben alig találtam a helyem. Klubtársaim, úgy látszik, ezt észrevették, mert mindketten nyugtattak, s szerencsémre, ott volt még Gallov Rezső, a Népsport munkatársa — aki mint vízilabdaedző, a KSI-ben felfedezett. Nagyon sokat tanultam Barcelonában, többek között azt, hogy még a legnagyobb ellenfelektől sem szabad megijedni, bátran fel kell venni a harcot, mert csak így lehet nemzetközi tapasztalatot szerezni. KÁSÁS vette át a szót, s Wiesner közbevágott: — A vidámparkot meséld el! Zoli kicsit zavarban volt, de aztán mégiscsak vallomásra szánta el magát: — Az úgy volt, hogy utolsó este elmentünk a vidámparkba, s mit sem sejtve felültünk a kívülről nagyon szelídnek tűnő hullámvasútra. Igen ám, de a kocsikban még derékig sem ért a „védőkorlát”, s a nagy rohanásban mindig azt éreztem, hogy „kiszállok”. Ráadásul leszakadt a nadrággombom, úgyhogy egyik kézzel a nadrágomat fogtam, a másikkal a kocsi szélét... Barcelona nagyon tetszett, dé a vidámpark?!... Persze, Kásásnak szebb emlékei is maradtak, így például azok a ragyogó balkezes gólok, amelyeket ő dobott, s talán a legszebbet éppen a jubileumi, 50. magyar—jugoszláv mérkőzésen. Sárosi indította a támadást, Bodnár továbbította a labdát, s ő habozás nélkül a hálóba bombázott. Még a zárkózott és kissé morc zsűri tagjai is felállva tapsoltak! STEINMETZ „bűnbánóan”, kissé félrehúzódva hallgatta beszélgetésünket, s hogy miért, azt, sajnos, a televízió- nézők milliói is kénytelenek voltak végignézni. János a szovjet válogatott elleni döntőn kétszer is úgy nyúlt a labdához, hogy az a saját kapujába vánszorgott... — Még most is elönt a veríték, remeg a kezem, ha erre a két pillanatra gondolok — mondta. — Hosszú évek óta védek már, de összesen csak egyszer történt meg ilyen velem. S most egyszerre, egy mérkőzésein kétszer is. A mérkőzést követő álmatlan éjszakán újra és újra átgondoltam, miként történhetett. A lövés után már nálam volt a labda, illetve a vízben, nagy erejétől azonban még pörgött, csavarodott, s balszerencsémre nem kifelé, hanem mindkétszer befelé. Hát így történt, s örülök, hogy ezt a vallomást éppen azoknak, a Ferencváros híveinek is megtehetem, akik elutazásom előtt sok sikert kívántak. BARCELONA eredményei ismertek. A magyar válogatott, amelynek 11 tagja közül három a zöld-fehér színeket képviselte, ezüstérmet nyert, de kis szerencsével ez arany- nyá változhatott volna. Az FTC évek óta jelentős szerepet játszik a hazai vízilabdaéletben, nehéz lenne megmondani, hogy mikor volt, amikor nem akadt képviselője a válogatottban. Steinmetz, Kásás és Wiesner is azok közé tartozik, akik Rajki Béla szövetségi kapitány jelöltjei a „nagy cél” megvalósítása, a müncheni olimpiai torna megnyerésében. — Két év nagy idő, addig sok minden történhet a vízi- labdasportban, a három _ fiú fiatal, még előttük a jövő — mondta Rajki Béla kapitány, amikor azt kértem, hogy értékelje a fradisták szereplését. — Sokat kell még gyakorolniuk, még jobban megismerni a vízilabdázás minden fortélyát, s akkor biztosan számíthatott rájuk. Beszélgetésem a játékosokkal az FTC vízilabdacsapatának afrikai elutazása előtt, az Üllői úti klubházban zajlott le. A fiúk már kezükbe vették poggyászukat, hogy induljanak a repülőtérre, Barcelona után Tuniszban szálljanak vízbe. Kásás az ajtóból még visz- szaszalad, és odasúgja: — Ha már Tamás elmondta a hullámvasútsztorit, tessék azt is megírni, ami véle történt ... — Egyik szabad délutánunkon vásárolni mentünk, nagyon megtetszett neki egy cipő. „Ezt megveszem” — mondta, s máris indult az üzletbe. Az ajtóban azonban megállította — a feje. Nem vette észre, hogy a bejárat üvegből van, s éppen zárva. Két napig borogatta a púpot a homlokán. Utóirat: állítólag az üvegajtó megrepedt... Nemhiába, keményfejű le-' gények ezek a vízilabdázók .. KOZAK MIHÁLY Furcsa labdarúgó — Szereti a focit? — Imádom. — Ha álmából felkeltik, játszik? — Ez attól függ. — Mitől? — Hogy sikerül-e felrázni. Ugyanis nagyon mélyen alszom ... — És, ha mondjuk, sikerül a felrázás? — Akkor természetes, hogy megyek. — Sokat volt sérült? — Komolyabban csak egyszer. Amikor megrúgott a gondnok szamara. — Többször nem? — Többször nem. Ugyanis a legközelebbi alkalommal, amikor rúgni akart, rátartottam a patájára. Azóta biceg és előre legyez a farkával, amikor meglát. — Húzódás? — Soha. — Szakadás? — Az igen. Még most is borsózik a hátam, ha rágondolok. — Hol történt? — A díszpáholy előtt. — ínszalag. Tokszalag? .. I — Rosszabb: nadrágkötő. — Mit tesz akkor, ha a mai modern idők szellemében odaáll maga mellé egy védő. Egészen szorosan. — Arrébb lépek. — És ha a védő is arrébb lép? — Az nem tud, mert rálépek a lábára. Pontosabban lehetőleg a nagyujjára. — Mit csinál, ha fellökik? — Elesem. — És ha többször is fellökik? — Akkor az ellenféltől is többen elesnek. Mert hát én is elég sokat utazom a villamoson, s buszon — csúcsforgalomban ... — Megbecsülik a játékát? — Hajajl Legutóbb is fizetett a belsőhármas két korsó sört fejenként. Ügy tetszett a játékom nekik... — Prémiumot sokat kap? — Mikor hogy. Ha nem csinálok selejtet, akkor sokat. — De a játékáért? — Azért egy fillért sem. — És mégis focizik? — Igen. De miért van igy meglepődve? — Csak. És mondja, hol játszik maga? — Az öregfiúknál... (várkonyi) 22
