Fradi-híradó (1970. szeptember)

10 ESZTENDŐ AZ FTC-BEN CSALÁDLÁTOGATÁSON GÉCZI ISTVÁNNAL BEVALLOM, nem kis meg­lepetést keltett bennem, ami­kor a zuglói családi ház kerí­tésén túl megpillantottam a kapust, s azt láttam, nyírja a füvet, majd leteszi a talicska­alakú gépet, odalép a küszöb­höz s apró csavarokkal kezd babrálni. Mint később kide­rült: fűtőtestet szerelt. — Imádok „fusizni” — sza­badkozott nevetve, aztán — látva rajtam a csodálkozáso­mat, amit a takaros környezet, a villaszerű épület okozott —, villámgyorsan hozzátette: — Minden darabját saját erőmből szereztem. Kegyetlen spórolás, lemondás árán... • Letörölte kezéről az ola­jat, kedvesen invitált a lakás­ba, majd büszkén mutatott meg mindent. A három nagy­méretű szobát, a harmadiktól Géczl Pista nyírja a füvet balra nyíló gyereklakosztályt, a szép, ízlésesen felszerelt konyhát, majd a tornácot, a verandát. Jó érzéssel nyugtáz­tam: Géczi Pista szép, kultu­rált körülmények között lakik. És láthatóan boldog — amit később sűrűn hangsúlyozott is — miként azt is percek alatt megállapítottam: nagyon sze­reti a családját, csinos, házias feleségét, nem különben a két gyerekét. Gécziéknél ugyanis a négyéves Anikó és a kétéves Gabika tartozik még az „össz­képhez”, mégpedig hol. meg­szeppenve, hol lármázva, aho­gyan az gyerekekhez illik. A tornácról és a szobákról az volt az első benyomásom: gaz­dái sok-sok műgonddal ren­dezték be, amikor ideköltöztek. — Nem volt könnyű — ma­gyarázta Pista. — A házat ugyanis úgy szereztük, hogy régi, sokkalta kisebb budai la­kásunkat, ráfizetéssel elcserél­tük. Nagyon elhanyagolt volt, sokat kellett vesződni vele, amíg „kipofoztuk". De végül is sikerült... Magam fabrikál­tam a kerítést, feleségem ke- verte, adogatta a cementet, én pedig formáltam a drótsövény alapjait. Ha jól megnézek min­dent: még készen sem vagyunk teljesen. Lesz itt tennivaló az elkövetkezendő hónapokban is. Csak egészség legyen.., • Ez utóbbi mondatot fel­tűnően éles hangsúllyal meg­nyomta és láttam rajta: észre is vette, hogy felfigyeltem rá. Tudtam: azzal összefüggésben emelte fel a hangját, hogy — nem is olyan régen — hosz- szú ideig beteg volt, sérült. — Az még nem lett volna baj — jegyezte meg szomor­kásán, amikor erre tereltem a beszélgetést. — A probléma ott kezdődött, hogy sérülésem alatt a kutya se nézett felém. Ráadásul — minthogy olyan természetű volt a sérülésem — a biztosító sem fizethetett... Bizony, akkoriban szörnyű he­teket éltem át. Nem lennék azonban őszinte, ha eltagad­nám, hogy „tüske” azért ma­radt egy kevés... ÉS HOGY MIÉRT, szép sor­jában elmesélte, csak jegyez- getnem kellett. Mégpedig úgy, hogy közben nem mindig kö­vettem gondolatait. Nem ta­gadom: az járt a fejemben, kár volna, ha „sportot” csinál­nánk abból, hogy egyszerűen elhanyagolják beteg, sérüléssel bajlódó játékosainkat. Ez ugyanis — bárhogyan is ala­kuljon később a futballista sorsa — óhatatlanul „tüské­ket” hagy a játékosban, nem is kicsiket... Lám, Géczi is jócs­kán tele van „szilánkokkal”, különben aligha beszélne meg­lehetősen keményen, indulato­san az akkori dolgokról. Később azonban hozzátette: • Mészáros edzőre, meg szegény Tátrai Sanyi bácsira, mindenesetre több szeretettel gondolok. Értük rajongtam ak­kor is, amikor edzőim voltak, és szívesen emlékezem rájuk ma is, oly sok esztendő után... Mészáros Józsi bácsi különben a felfedezőm is volt. Hiszen ő cipeltetett el Egerből és meg­ígérte: ha szorgalmas leszek, nemcsak a Fradiban védhetek majd egyszer, de a — váloga­tottban is. Nem csalódtam benne... A Ferencvárosban immár tíz esztendeje védek, több száz bajnoki, illetve nem­zetközi és barátságos mérkő­zést is játszottam, de — beke­rültem kétszer a válogatottba is. Sajnos, többször nem ...De még reménykedem... Hiszen csak 26 éves vagyok, és az el­múlt 10 év alatt olykor talán Géczi István családja körében nem is ment a védés nagyon rosszul... Négy esztendőn ke­resztül például én kaptam az NB I-ben a legkevesebb gólt. Ami pedig a válogatottat ille­ti: amikor először állított be Baráti Lajos bácsi, még 20 éves sem voltam... Ezért bí­zom benne, hogy éretten, sok­sok tapasztalattal — egyszer­egyszer felfigyelnek még rám... Persze, tudom én jól, ehhez az is kellene, hogy a Fradi, mint csapat is többet produkáljon. KÉRDŐN NÉZETT rám, amikor mindezt elmondta, vá­lasz helyett azonban inkább — én kérdeztem: — Mi a baj a csapattal? • Ott van a baj — magya­rázta —, hogy nem küzdünk megint összeforrott, jó együt­tesünk lesz. Nem kell hozzá más, csak egy-két új, nagy te­hetség, akiből vezéregyéniség válhat. Egy biztos: a ma­gam részéről mindent el fo­gok követni, hogy csapatunk minél hamarabb talpraálljon. Igyekszem nagyon-nagyon lel­kiismeretesen edzeni, a mér­kőzéseken összpontosítani. Kü­lönösen ... Egy pillanatra elharapta a mondatot. Később azonban ne­vetve hozzátette: • — ... a tizenegyeseknél. Mert ha valamire büszke va­gyok, akkor arra, hogy a 10 év alatt talán senki nem fogott meg annyi labdát büntetőrú­gásból, mint jómagam... Cse­pelen, Szombathelyen, a Nép­Korán kell kezdeni szivvel-lélekkel. Vagy leg­alábbis, nem mindig... Pe­dig enélkül nem lehet ered­ményt elérni. Pláne nem lehet a Fradiban játszani... Jóma­gam, nem tagadom, már kis­gyerek koromban nagy fradis- ta voltam és mindig az volt a vágyam: egyszer bárcsak a Fe­rencvároshoz kerülhetnék. Csupaszív játéka, mindent el­söprő lendülete miatt imád­tam a Fradit. Mostanában vi­szont, bizony csak ritkán ját­szik a csapat ezzel a régi len­dülettel ... — De — remény­kedem benne — nemsokára stadionban az egyik sorsdöntő Vasas-meccsen, a Honvéd el­len.. . Cigarettával kínáltam, ő azonban elhárította még a fil­terest is. Ellenben arra kért: igyunk meg egy pohárka egri vöröset — a Ferencvárosra! — Egyébként nem „hob­bym” az ital — mondta nevet­ve, miközben kínált. — Egy hobbym van... Azaz, hogy kettő. Pontosabban három. Az egyik a kislányom, a másik a kisfiam, a harmadik — a foci. A Ferencvárosban... NAGYMAROSI LÁSZLÓ I

Next

/
Oldalképek
Tartalom