Mózessy Gergely (szerk.): Griger Miklós feljegyzései - Források a Székesfehérvári Egyházmegye Történetéből 5. (Székesfehérvár, 2022)
Függelék - 9. Griger Miklós beszéde a sóskúti hősi emlékmű avatásán (1931)
9. életének teljességéért, országának integritásáért helytállni mindig kész, egy új évezredet élni akaró, becsületes és büszke magyar nemzet életszimbóluma... Nem ünnepelni gyűltünk össze, de siratni sem. Nincs mit ünnepelni. Előttünk sírkő áll, mely 107 elesett magyar hős emlékét örökíti meg. E sírkő tőlünk, az élőktől, számon kéri az őseinktől örökölt hazát, melyért ők életükét áldozták - és amíg nekik számot adni nem tudunk, ünnepnapot ülnünk nem lehet. De siratni sem jöttünk ide: a régi hazát nem siratni, hanem régi fényében életre kelteni a hivatásunk; siratni csak azt lehet, ami örökre elmúlt és soha többé vissza nem jöhet. Nem ünnepiünk és nem siratunk, hanem hősi halottatok emléke előtt leborulva, imát mondunk lelki üdvükért és a hazáért, azután kivesszük hőseink kihűlt kezéből a magyar trikolórt, és azt magasba emelve továbbmegyünk a kötelességteljesítésnek azon az útján, amelyen ők haladtak kitartóan, rendületlenül. Ok magyarok, katonák, hősök voltak. Egy napon felkerekedtek, otthagyták a meleg otthont, a szántóföld barázdáit, kis falunk csöndjét, a szerető szíveket... Felszálltak a virágos, bokrétás vonatokra, dalolva búcsúztak és egyikük sem merte kimondani azt, amit mindegyikük érzett, hogy... szülőföldem szép határa, viszontlátlak-e? Azután megkezdődött a szenvedések végeláthatatlan sorozata. Terhes menetelések, éhség, szomjúság, napok, hetek, hónapok, vizes, sáros, fagyos árkokban. Körülöttük, felettük gránátok zúgása, srapnellek vijjogása, mozsárütegek dörgése, ágyútorkok bömbölése, bombák robbanása, fegyverek kattogása, kardok csöreje, sebesültek jajveszékelése, betegek nyöszörgése, haldoklók hörgése, tűzeső, vérzuhogás, földindulás, égszakadás, halál... S mégis mentek, rohantak - előre... Ha győzni nem, meghalni mindig tudtak a hazáért, a szent és áldott földért, hol Isten napja először sütött, a csillagos ég először mosolygott reájuk, hol az anyai csóknak melegét először érezték, hol „annyiszor apáik vére folyt, s melyhez minden szent nevet egy ezredév csatolt.”211 Az utolsó leheletig és vércseppig védelmezték a szent koronát, az apostoli keresztet, a Szent Jobbot, városainkat, falvainkat, síkjainkat, bérceinket, tűzhelyeinket, gyermekeinket, leányaink szeplőtelenségét, oltárainkat. A világháború ciklonjában is diadalmasan hordozták meg a magyar kardot, annak tiszteletére késztetve az ellenséget mindenütt, ahol csak megvillant: északon és délen, nyugaton és keleten. Vérük ontásával tanúskodtak, hogy ereikbe Szent László s a Hunyadiak vére csörgedez, hogy a magyar becsület nem üres fogalom, hogy az eskü szentsége az életnél is becsesebb érték, hogy nemzet, melynek fiai meghalni tudnak, rabigába nem görnyedhet. 211 Vö. Vörösmarty Mihály: Szózat. A pontos idézet eredeti központozással: „Ez a föld, melyen anynyiszor /Apáid vére folyt; / Ez, melyhez minden szent nevet / Egy ezredév csatolt.” FORRÁSOK A SZÉKESFEHÉRVÁRI EGYHÁZMEGYE TÖRTÉNETÉBŐL V. 209
