Mózessy Gergely (szerk.): Inter Arma 1944–1945. Fegyverek közt - Források a Székesfehérvári Egyházmegye Történetéből 2. (Székesfehérvár, 2004)

I. Dr. Németh László püspöki könyvtáros visszaemlékezése

vedett tőlük néhány héttel előbb. Az említett tank néhány lövése következtében a püspöki palota összes ablaküvege betört, legalábbis az utca felől. A másik oldalon pedig a későbbi ostrom idején. Az egész épületen keresztül-kasul száguldott a szél, főképpen a márciusi ostrom egyik viharos éjszakáján. Hiába toltunk szekrényeket az ajtók elé, hiába próbáltuk az ajtókat bezárni. A viharos szél a huzatos épületben akkora erővel csapkodta az ajtókat, hogy az ajtóbetéteket szinte kivétel nélkül kicsapkodta a helyükről, főképpen az emeleten. A pincében nem tudtuk, hogy a pokoli zajt a lövegek becsapódása, vagy az ajtók csapkodása okozza-e. Tehát két hónapon keresztül ismét „drága szövetségeseink" uralmát élvezhettük. Félig-meddig kiürült az óvóhely, mi is felmerészkedtünk a lakórészbe. A közigazgatás és a „nyilas testvérek” is átvették az uralmat a város felett, Pintér nyilas főispán vezetésével, de csak a nappali órákra. Éjszakára mindig eltűntek, nem merték a városban álomra hajtani fejüket. Közben falragaszokon kihirdették a felszólítást a város lakossága számára, hogy mindenki távozzék nyugatra.

A püspöki uradalom jószágkormányzójával, Krisztiánnal az élén az intézők is elmenekültek. Január végén Krisztián közölte a főpásztorral, hogy a németek lefoglalták az tési birtok állatállományát, azt elhajtották, de annak ellenértékét az ő kezeibe készpénzben leszámolták. A kifizetett összeg kettőszázezer pengő, amit nem áll módjában személyesen átadni a főpásztornak, azt letétbe helyezte a tési erdőgazdaság számvevőjénél. Tőle át lehet venni. Felmerült a püspöki asztalnál a kérdés: mi legyen a hatalmas összeg sorsa? Bár egyre kevesebbet ér a pénz, nem volt áru, amibe be lehetett volna fektetni, meg az árunak sem volt értéke, minden ingóság szabad préda lett: bomba, tűz, rablók prédája. Egyetlen érték maradt, az emberi élet, aminek védelmében az ember az egérlyukba is hajlandó lett volna belebújni. Végül mi ketten Kálmán altábornaggyal vállaltuk a kockázatot, hogy elmegyünk a pénzért Tésre. Az altábornagy úr az egyik katonai alakulat ismerős parancsnokától szerzett egy fogatot, két lóval, szánkóval és két katonával, az egyik kocsisként, a másik fegyveres védelemként kísért bennünket - hatalmas fedezet akár német, akár a szovjet hadsereggel szemben! - így indultunk el Gyertyaszentelő ünnepén szentmise után Várpalotára, onnan Tésre. Bár alaposan belebújtunk a prémes bundákba, lábzsákokba, mégis dideregtünk hidegtől és izgalomtól egyaránt. Menet alig találkoztunk teremtett lélekkel, csak fegyverzörgés kísérte utunkat. Hazafelé annál siralmasabb látvány tárult elénk. A menekülők áradata nyugat felé. Attól kezdtünk rettegni, hogy be sem lehet jutni a városba, úgy özönlött kifelé a szerencsétlen lakosság. Lovas kocsik tele batyukkal, gyalogosok hátizsákkal megpakolva, gyermek-kocsik, négykerekű kiskocsik, egyik családtag húzta, a másik tolta, magányos asszony megpakolt talicskával. Lót és családja menekülése. Közben meg is álltunk, hogy nincsenek-e az oroszok benn a városban. Zavartan néztek ránk, hogy „maguk befelé igyekeznek?”

Nagy volt az öröm, hogy ép bőrrel megérkeztünk. A püspök atyának leszámoltam a pénzt, mire ő:- Őrizd, ahogy tudod! - Nagyjából egy esztendős aulista koromban már tisztában voltam a fehérvári püspökség anyagi helyzetével. Egy hatalmas ládában kaptam kézhez a püspökség gazdasági irattárának dohos tömegét és próbáltam azt rendezni. Szegény Shvoy püspök! Kilencezer holdas birtoka mellett is koldusabb volt számtalan kisjavadalmú plébánosánál. A püspökségen a végrehajtók egymásnak adták a kilincset. Neki igazán púp volt a hátán a birtok. Egy szerencséje volt: az anyagiak őt nem érdekelték. A püspöki asztal annyira szerény volt, hogy a jó Kuthy István - neki mindent szabad volt a püspöki asztalánál is nyilvántartania! - így szólt a főpásztor jelenlétében:- Fene egye meg! Nem tudom kik élnek jól ebből a nagy birtokból! - Mégis, mikor végre 1927-től 1944-ig annyira jutott szegény püspök atyánk a sok garasoskodás után a gazdasági konjunktúra következtében, hogy ‘44 nyarán az óvóhely lejárata előtt megkönnyebbülten újságolta - pedig az aulistáit nem igen szokta gazdasági ügyeibe beavatni:

18