Mózessy Gergely (szerk.): Inter Arma 1944–1945. Fegyverek közt - Források a Székesfehérvári Egyházmegye Történetéből 2. (Székesfehérvár, 2004)

IV. Plébániák jelentik

don bocsátják még Ercsiben, de az ígéret nem teljesedett. Másnap reggelre elvitték. Akiket vele vittek, azok pár hét múlva haza jöttek. Ő nem! Állítólag Oroszország-i szereplése miatt vádolták, és tartják fogva. Olyan híre is jött, hogy halálra ítélték. Zárda-iskola: Az áttörés alkalmával aknáktól, később pedig német bombázásoktól igen so­kat szenvedett. Tetőzet nagy része, ablakok, ajtók tokostól tönkrementek. Egy német légiak­na hosszú ideig padláson feküdt. Szerencséje az épületnek az volt, hogy az oroszok végig kórháznak használták. Robottal csináltatták meg tetőzetét, ablakait. Igaz, csak annyit is ért a munka... Végeredményben mégiscsak használhatóvá tették. Míg egyik oldalon így a pusztu­lást némileg rendbe hozták, a másik oldalon pedig ők pusztítottak nagy értékeket. Feltüzel­ték az egész deszkakerítést, iskolaszekrényeket, körülbelül egy osztályra való padot. Felszerelésben, kályhákban szintén nagy a kár. Azért csak mégis a kórházaknak lehet köszön­ni, hogy más alakulatok talán nagyobb pusztításaitól a zárda mégis annyira megmenekült, hogy március első felében itt kezdték meg a tanítást az összes ercsi iskolák. Fiú elemi, községi elemi, és polgári iskola is itt kapott otthont, mert saját épületeik teljesen használhatatlan ál­lapotban voltak. Mikor már az idő annyira javult, hogy az ablaktalan termekben is elviselhe­tő volt, a polgári hazaköltözött, a községi elemi azonban megmaradt egész a vizsgákig vendégnek. Szerzetes tanítónők: Radies M. Remigiana, Linter M. Vitusa, Nagy M. Almira, Bán M. Eufé­­mia, Tóth Orentina, tanítónők. Jakab M. Digna, Sebestyén M. Alodia óvónők, Cseh M. Elina szakácsnő és Wlasits M. Amábilis főnöknő voltak a zárda lakói a háború alatt. Nem menekül­tek el az oroszok elől, példát akartak adni a népnek is, meg hűségben akartak megmaradni a házukhoz is. Pedig nem ígérkezett más fegyver számukra, mint az önmegtagadással támoga­tott ima, és bizalom Isten oltalmában. És nem csalódtak. Kezdetben a polgári iskolai kórház­ba rendelték fel őket robotba. A legalacsonyabb munkákat kellett végezniük. Felmostak, a betegeket mosdatták és etették. De annyi lélekkel végezték munkájukat, hogy az orosz sze­mélyzettel ellentétben, mind a betegek, mind az orvosok rögtön megszerették és tiszteletben tartották őket. Pár hét múlva már a zárda kórházban tartotta vissza őket az itteni kórházpa­rancsnok. Ettől kezdve már a biztonság volt nehéz munkájuk jutalma, hogy nem kellett zakla­tástól rettegniük, mert a kórház-őrség visszatartotta a monaskáktól a részeg zabrálókat, és harisnya-vadászokat egyaránt. Már a bombázások idején pár nappal az áttörés előtt a pincé­be költözött le egészen pár család és vagy 15 lány húzódott hozzájuk védelmet keresve. Volt néhány, kiket apáca ruhába öltöztettek. Az áttörés utáni nap már betörték a zárda kapuját, az összes iskolák és szobák ajtait, kofferokat, szekrényeket felforgattak, de szinte semmit sem vittek el. Végre rátaláltak a pincére is. De a sablonos kérdések után „Van-e német, van-e pus­ka?” békén hagyták őket. A következő napokban már egy nővér állandóan a porta mellett őr­ködött. Ha jöttek, fogadta őket. Végigvezette a házon, megmutogatta nekik barátságos képpel, és rendesen elmentek... Éjjel Zalavári Árpád községi írnok - aki családjával a zárdá­ban keresett menedéket - védelmezte őket. Két hét múlva pedig az Esperes-plébános vette át az oltalmazó szerepét, aki az egész 4 hónapi idő alatt megosztotta a nővérekkel a pincei életet és tetveskedést, ami az orosz ajándék volt a nővérek kórházmunkájáért. Voltak kritikus órák, éjjeli látogatások. Egyszer el is hurcoltatott egy kozák kapitány 3 nővért esti krumplipucolásra, de ők is pár perc múlva baj nélkül haza kerültek. Szinte kézzelfogható volt a zárdán a házszentelés, lakóin pedig a fogadalom kegyelme, amivel Isten megvédelmezte övéit a vadakkal szemben. Mikor bejöttek, vagy elmúlt vadságuk és jó emberek lettek, vagy elmúlt és megváltozott a szándékuk, amivel ide beléptek, vagy nem volt hozzá bátorságuk. A nővéreknek pedig általában megadta azt a kedves szíves modort és bátorságot velük szem­ben, amire csak szintén emberséges, kedves viselkedéssel válaszolhattak nekik. Emlékük rossz álom marad, a vett kegyelmek azonban szintén felejthetetlenek, egész életünk legyen érte hála Isten Atyánknak. 140

Next

/
Oldalképek
Tartalom