Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 3. szám - „A szerkesztő az első olvasó” (Pintér Lajossal Pál Sándor Attila beszélget)
16 – Nagyon furcsa és ambivalens, de számomra, aki nem éltem abban a korban, a rendszerváltás előtti idők, legalábbis az irodalmi életet nézve, minden paranoiájával és szorongattatásával, cenzúrájával és politikai nyomásával együtt egyfajta aranykornak tűnik, már ami a nagy barátságokat, a nagy beszélgetéseket, az irodalom köztársaságát jelentik. Szóval, hogy úgy tűnik, mintha a Magyar Népköztársaságon belül a magyar irodalom az egy igazi köztársaság lett volna... – Ez így van, egyetértek veled. Ebben a válaszban hadd dicsérjelek meg, és kérlek, hagyd benne az interjúban. Ti, akik nem éltetek ezekben az években, úgy veszem észre, hogy általában nem is érdeklődtök az iránt, hogy mi is történt. Úgyhogy megtisztelsz vele, hogy megkérdezel és meghallgatsz. Olyan, mintha az újabb generációk úgy tekintetének erre az időszakra, mintha mi sem történt volna. Bizonyosfajta érdektelenséget látok. Vannak persze történeti érdeklődések, kivételek, most nyugdíjasként többet ráérek olvasni, és épp az Antológia Kiadó által megjelentetett könyv került a kezembe, az a címe, hogy Forrásvidék , 12 és ezekről az akciókról szól, a Forrás , a Tiszatáj és az Alföld szerepét kiemelve, fiatal történészek, kutatók nagyon szépen, a dolgoknak utánanézve írták. Ez egy tudományos munka. Elmondok egy anekdotát arról, hogy milyen szépen éltünk ebben a szomorú világban. Weöres Sándorhoz jártam. Először még, mint elsős egyetemista, Boriék, az újvidékiek, akik szoros kapcsolatot ápoltak vele, vittek fel hozzá. Később már fordítva volt, engem kértek meg, hogy időpontra jelentsem be őket, és én vittem vajdasági barátaimat Weöreshöz. Egy alkalommal együtt vagyunk, beszélgetünk, és valami szépet írhatott Weöres, mert nagyon megdicsértem. (nevet) Illik, nem illik, szembedicsértem. Erre ő nagy, szomorú szemekkel rám nézett, és azt mondta: „De sohase lesz lovas szobrom, mint Illyés Gyulának.” (nevet) – Végezetül annyit még, hogy a Covid-járvány kitörése idején alakult úgy, hogy az aktív szerkesztőségi jelenlétet, sajnálatunkra, beszüntetted, és csak nagy ritkán látunk. Hiányzik-e, s hogy érzed magad, hogyan telnek a napjaid? – Nagyon hiányzik, hiszen nekem ez volt az életem. Azt lehet mondani, hogy a szerkesztő az első olvasó. Annak nincs párja, ahogyan bontod a postát, és te látod először azt a friss írást, legyen az Illyés Gyuláé vagy egy pályakezdőé. Számomra ez a felismerés, ez volt a munkám igazi fizetsége. Súlyos asztmám van gyermekkorom óta, nem nagyon szoktam erről se írni, se nyilatkozni, de mindenesetre: van. Úgyhogy azt mondták az orvosok, hogy egy lépést se, mert végzetes lehet, hogyha elkapom a covidot, ezért vonultam önkéntes karanténba, és szakadtam el egyik napról a másikra a Forrás tól. Többet olvasok, mint írok azóta. Bepótolok és újraolvasok. ▼ 12 Nagymihály Zoltán–Szekér Nóra szerk. Forrásvidék. A nemzeti demokratikus gondolkodás a magyar folyóiratok tükrében (1956–1987). Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017.
