Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 7-8. szám - Smid Róbert: A kifáradás lehetőségei – a fiatal líra néhány összefüggő nyomvonala napjainkban
108 pedig sokkal árulkodóbb a jelenkor események iránti igé nyéről, ezzel felfedve a kortárs obszesszivitást a nagy horderejű történésekkel – ha ilyen nincs a jelenben, vagy éppen nem kellemes az, ami történik, alkotunk egyet a múltban, amelyet a kortárs viszonyok pozitív eredőjeként nevezhetünk meg. Van még egy változata ennek a travesztiának, amely bár máshonnan indul, mint Vajna versei, de nem biztos, hogy nem ugyanoda jut el. Gál János Az eltűnt hírnév nyomában című köteténél a hagyományidézés és utólagos eseményalkotás ugyanúgy a kimerültségre és a nihilre tett reflexiókon keresztül szólal meg, annyi ban paródiaként, amennyiben a spleent intenzifikálja. Bár a kötet nyitóversében Homérosz kiszúrja a saját szemét, amikor lejegyzik írásait, hogy ne tudja őket elolvasni, az ősi, tiszta, eredeti poetikai állapotok rehabilitációja a Mindenkinek kell egy ars poeticában már a forma- és hangzáskultusz kényszereként jelenik meg, persze kettős iróniával: „Nem tudom, ki régen írta, / Úgy emlékszem, szimbolista: / »Nem kell más, csak a zene.« / Én no mondom: hát nesze”. Máshogy artikulálódik Gálnál a Szabadvers megszólal („Az utóbbi bő száz évben / úgy ment át rajtam mindenki, / mint egy útszéli kurván”), mint Vajnánál az a vers azon gondolkodik, hogyan válhatna kultikussá („a vers lemegy a közértbe, / megáll a polc előtt / és üres tekintettel bámulja a kenyereket. / a vers megpróbál véletlenszerűen / választani egy kenyeret. / a vers ettől / hihetetlenül kísérletezőnek érzi magát”), mert utóbbinál a „vers” egyértelműen a „szerző” szó helyett áll, ezzel rámutatva arra a kényszeres értelmezői gyakorlatra, hogy az alkotó helyett a szöveg van megnevezve a kritikákban, tanulmányokban ágensként, ám a „kísérletezés” mégis ráillik a versre, így végső soron fel is függeszti a behelyettesítéssel paródia tárgyává tett megkülönböztetést. Mert Gálnál a fókusz azon van (az említett versben, de például a Sűrített népi szimbolikában is), hogy bemutassa: a poetika felbontása akár hangra, akár értelemre, a hagyomány érvényesülését akadályozza meg, azt, hogy maga a vers tudjon megszólalni a szerző közéleti vagy akármilyen más szándékai helyett. Persze ennek csődje – tehát hogy maga a műfaj vagy a forma hangot kapjon – is borítékolható: a beszéljen a szabadvers, a szonett, a ballada vagy az eposz imperatívusza perszonifikációba pattan vissza, de maga a visszapattanás (mint Vajnánál a csere révén a differencia felfüggesztődésének folyamata) válik a tulajdonképpeni költeménnyé. Tehát Gálnál is megtaláljuk a vajnai iróniaműködést, ez még nyilvánvalóbb az Avantgárd szabadvers: eredeti vagy paródia? című szövegben, ahol az önreflexív gesztus maga szavatol az eldönthetetlenségért, egyúttal jelezve, hogy az intenció már mindegy, ehelyett a szöveg pertinenciája válik valódi tétté. A szerepversek újfajta produktivitása pedig itt érhető tetten: mivel azok az értelmezőnek még jobban kiszolgáltatottak, ezért az irónia hagyományos kódjai ismét lehorgonyozhatatlanokká válnak, akárcsak az alanyai költészet könnyed megfeleltetési ajánlatai – megnyitva ezzel a performativitás egy lehetséges új mezejét is, ahol a fásultság, a kifáradás a fikció felhajtóerejével lesz újra megtámogatva.
