Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 9. szám - Tóth László: „Régi ember új környezetben...”: Közelítések, futamok

talán a lengyel Zbigniew Herbert Pan Cogitója hozható szóba sok társa előtt. Ugyanezen kor magyar irodalmát véve, természetesen Krúdy Szindbádjával vagy Kosztolányi Esti Kornéljával kezdhető a sor, de bizonnyal, megemlíteném az egy-két, szinte tévedésbőli új kiadása ellenére íróként - s nem csak kabarészerzőként - máig újra felfedezendő Nagy Endre 1920-as évekbeli Lukits Milosát is. De az írói-költői szerepjátékok, inkognitó-próbálgatások, alteregó-választások szinte megszakítatlan sora e klasszikus példáktól egészen a legfrissebbig, Szászi Zoltán tavalyi, felvidéki (szlovákiai magyar?) Zimankójáig ér, vagyis folytatódott az elmúlt század második felében is, és különösen a hatvanas-hetvenes évektől az önkifejezés és személyiségkiteljesítés kedvelt - és sokak által kipróbált - lehetőségét, útját jelentették a magyar irodalomban is. Amire leginkább, egyfelől Weöres Sándor Psychéje, másfelől Kálnoky László Homálynoky Szaniszlója irányította rá a figyelmet a hetvenes évektől, de vele tart rokonságot - s persze Cogito úrral - Tőzsér Árpád Mittel Árminja is. Idetartozik az erdélyi irodalomból például a Csíki László „fordította" A1 New vagy a Király László által magyarra „átültetett" Al. Nyezvanov a Kálnoky körüli időkből, s (leg?)újabban Bogdán László Vaszilij Bogdanova, de idevehetem Petőcz András kétezres évek eleji Seymur Glassát, esetleg Mecseki Rita Eszterét is (hasonló, elhíresült játék Esterházy Péter Csokonai Lilije is), vagy hogy az immár klasszikussá vált kortárs példákat is említsem: Baka István Sztyepan Pehotniját (most, hogy le akartam emelni polcaimról Baka verseskönyveit, döbbenten tapasztaltam, hogy valahogy eltűntek a könyvtáramból! [esetleg csak inkognitóba vonultak?]) és, természetesen, Kovács András Ferenc Lázáry René Sándorét. S ha itt tartunk, miért felejteném ki a sorból a magam, persze, az előbb soroltaknál jóval szerényebb rejtőzködéskísérleteit, álarcpróbáit előbb a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáról, majd az új évezred elejéről (a Vítézslav Nezvaltól adoptált Abszolút sírásót, továbbá Ádámot, valamint legújabb vitatársamat és helyenkénti szószólómat, Alter Egont).

De hogy végre elérkezzem e körülményeskedő s hosszúra nyújtott jegyzetindítóm lényegéhez, könyvtáramban matatva ráakadtam a fentiek szinte senkitől nem emlegetett, általam is teljesen elfeledett társára, Blokházyra a hatvanashetvenes évek fordulójáról. És kinél? A mostanság ugyancsak ritkán hivatkozott és idézett - bár e napokban, hetekben, centenáriuma kapcsán egyszer-kétszer mégiscsak fölelevenített -, a 20. század második feléből kimagasló, ám ennek ellenére halk szavúnak megmaradt költőnél, Jékely Zoltánnál (egyébként fentebb az elioti versalak nevének szellemes jellemzése is tőle való). O maga így nyilatkozott valahol „a költött név kalózlobogója" alatt vízre szállt alteregójáról: „Régi ember új környezetben, új társadalomban; a gyorsütemű változásokkal nem képes lépést tartani. Nálam zsémbesebb és izgágább egyén. Ezekkel a versekkel éppen a felsorolt kellemetlen vonásaira szeretném figyelmeztetni, hogy rugalmasabb, megértőbb és béketűrőbb legyen, már csak a saját érdekében is! Mert kiváltságos bánásmódra és kíméletre aligha számíthat."

Ami két dolog miatt kívánkozott most ide. Egyrészt irigylem Jékelytől a rám is tökéletesen illő Blokházy nevet, legszívesebben eloroznám tőle jövőbeni opusaimhoz, mint annak idején cseh szürrealista kollégája sírásóját. Hiszen néhány budapesti Alkotás utcai meg Blaha Lujza téri esztendőtől eltekintve

10