Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 5. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT OTTLIK GÉZA - Németh Judit: Édesapám barátairól
Utolsó, személyéhez fűződő emlékem szomorú. 1942-ben a halálakor éppen nem voltam Budapesten, de rádióban hallottam a hírt. Néhány nap múlva hazaérve, szüleimmel találkozva, fontoskodva, ahogy a kilencéves gyerekek teszik, megkérdeztem: tudjátok, hogy meghalt Zsiga bácsi? Ok éppen akkor jöttek a temetésről. Ez volt az egyetlen eset, amikor úgy éreztem, hogy indokolatlanul kaptam nyaklevest édesanyámtól. Ma már tudom, Zsiga bácsi jóságosán mosolygott volna a jeleneten, a fontoskodó gyereket és szomorú édesanyját egyaránt megértve. Illés Endre Illés Endre író, szerkesztő, műfordító, rangos esszéíró volt. Édesapámmal különböző folyóiratokban együtt publikáltak, így már fiatalon is megismerték egymást, de barátokká csak akkor váltak, amikor Illés először 1939-től a Révai Kiadóban, utána a Szépirodalmi Könyvkiadóban lett irodalmi vezető. Apám természetének ismeretében ez meglepő: az irodalmi tekintélyekkel ő inkább összetűzésbe került élete során, de Illés édesapámnak a legjobb irodalmi barátja lett. Bábáskodott az Iszony, az Égető Eszter, az Irgalom megírása és részben kiadása felett is, mindig biztatva, bátorítva, ösztönözve apámat. Az orvosi egyetemen nem tudom, mennyi pszichológiát tanult, de az életben alkalmazni jól tudta. Személyes emlékem vele kapcsolatban szinte kizárólag szerkesztőségi szobákra korlátozódik: apám Sajkodról kéziratot küldött fel a szokásos sárga lap kíséretében: gépeld ezt le, és vidd el Illés Bandihoz. Arra nem emlékszem, hogy sűrűn összejártak volna, arra viszont igen, hogy a műveivel kapcsolatban csak tőle fogadott el tanácsot az írók közül. Persze leginkább akkor, amikor a véleménye megegyezett a sajátjával. A Búcsú a kortársaktól című tanulmányában le is írja: „De ez annál feltűnőbbé teszi a te ritka, különös képességedet, amelyről annyi más írótársunk tanúskodik, hogy nem csak kedvét nem szeged senkinek, de mindannyiszor tapasztaltam, az írás holtpontjain is túlsegítesz egy-egy szerencsés biztatással." Illés Endre nagyon sokszor segített édesapám egy-egy műve megjelenésében: eleinte a Révai, később a Szépirodalmi Kiadónál elfoglalt pozíciója révén. Az Iszony folytatására egyértelmű, hogy Illyés Gyulával együtt ők vették rá Aput. De még a fordítást is az ő hatására kezdte el. A Révai igazgatójaként Wilder Caesarját kiküldte neki lektorálni, hogy érdemes-e lefordítani. A Krétarajzok tanulmányait olvasva Apu lelkesen ír ezekről az esszékről, de utána felveti a kérdést: „hogy őrzi meg ez a tartózkodóan fogalmazó, de kegyetlenül látó szem a friss kéziratok dobogó szívű hőseit tulajdon kritikai érzékétől. Egyszerű szétválasztás ez, a két szerep között húzott demarkációs vonal: így beszél a kiadós barát, akinek minél jobb könyveket, minél több alkotó kedvet kell az irodalomból kiszivattyúznia, s így a kritikus, aki a művekben a képesség, a csalás, a gyengék elegyét, arányát keresi." Apám ezt nem tudta megmondani, és kettőjük kapcsolatát vizsgálva én sem. Illés Endre, tudtom szerint, soha nem kritizálta Apu műveit. O mindig pozitívan nyilatkozott, nem úgy, mint Móricz, akinek ha nem tetszett valami, nem mondott rá semmit, de nem is dicsérte. Hogy mindig minden annyira tetszett 71
