Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 3. szám - Megtalálható-e a múlt?: Gyáni Gáborral beszélget Ménesi Gábor

- Elöljáróban arról beszélnék, mit jelent az, hogy a történész személyisége belejátszik az általa felmutatott múltképbe. Kétségtelen, hogy a múlttal foglalkozó historikus mindig egy bizonyos jelenben él, ennek pedig komoly szerepe van abban, hogy mi, miért és hogyan válik számára érdekessé a múltból. Voltaképpen a historiográfia története megírható lenne úgy is, hogy számba vesszük, milyen hatással van a múltról szóló elbeszélés megalkotására a mindenkori jelen. Talán elsősorban nem is erről folyik a vita, inkább arról, hogy mennyiben fontos a történész mai jelenléte, illetve kiiktatható-e. Azon felfogás szerint mindenképpen kiiktatható, amely azt hangoztatja, létezik önmagában álló valóság, amely ott van valahol kint, mi pedig itt vagyunk, és valamekkora idő- és témabeli távolság húzódik közöttünk. A racionális történetírói megismerés mint a tudományos megismerés egyik fajtájának a képviselője úgy véli, nincs számára lehetetlen feladat, minden megismerhető, csupán idő és türelem kérdése. A tudományfilozófia kumulatív felfogásáról van szó, miszerint mindig egyre többet tudunk meg a valóságról, vagyis folyamatosan közelítünk az abszolút tudáshoz. Én viszont úgy gondolom - és erről szól a tudományfilozófia utolsó néhány évtizede -, hogy ez egyáltalán nincs így. Az, hogy az idő múlásával arányosan egyre többet tudunk a múltról, még nem jelenti azt, hogy jobban ismerjük, csupán azt, hogy valamit mindig másképp tudunk meg róla. Ráadásul elsősorban nem is a múlt öncélú megismerése a fontos, hanem saját magunk és a bennünket körülvevő világ önismerete. Már Nietzsche felfigyelt erre, és a hasznosság elvét helyezte előtérbe a múlt megközelítése kapcsán. Mi magunk vagyunk a vizsgálódás tárgyai, akik pedig állandóan változunk, s tapasztalataink változásával együtt a múlt lehetséges nézőpontja is szüntelenül módosul. Ez egy mélyen hermeneutikai megközelítés, ami veszélyes is lehet, amennyiben azt sugallja, hogy nincs a történésznek érvényes, fix mondanivalója a múltról. A szkeptikus törekvések felvetései egyáltalán nem jelentenek a nagyközönség számára is népszerű megoldást, hiszen az emberek pontos eligazítást várnának a kutatótól, nem pedig a bizonytalanság hangoztatását. Azt mondják, erre mi is képesek vagyunk, te viszont történészként mondd meg, mi és hogyan történt akkor. Megtehetnénk persze, hogy azt állítjuk, ez egy tárgyszerű, objektív, a történeti igazságot fémjelző elgondolás a múltról, de ez inkább öncsalás, illúzió lenne.- Ön is idézi szóban forgó könyvében Hayden White következő' megállapítását: „a történelmi eseményeknek egyetlen véletlenszerűen rögzített csoportja sem alkothat önmagában egy történetet; legfeljebb történetek elemeit nyújthatja a történészeknek. Az eseményeket történetté [a történészek] alakítják, mégpedig úgy, hogy egy részüket háttérbe szorítják vagy alárendelik, más részüket kiemelik, karaktert adnak nekik, motívumokat ismételnek, váltogatják a hangszínt és a szempontokat, eltérő leíró stratégiákat alkalmaznak, vagyis használják mindazokat a technikákat, amelyeket egy regény vagy színdarab cselekményesítésekor megszoktunk." Mindazok, akik fenntartással fogadták White téziseit, egyebek mellett arra hivatkoztak, hogy ha a történelmi múltra fiktív konstrukcióként tekintünk, akkor ez bizonyos traumatikus események megmásításához is vezethet. Van-e alapjuk az efféle feltételezéseknek?

7