Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 10. szám - Tőzsér Árpád: Helynevek a máz alatt
egymaga végezte el egy egész akadémia munkáját, látták ezt anno a magyar nyelvészek is, Kniezsa Istvánnak például állandó vitapartnere volt a tudós, de lépten-nyomon hivatkozik rá Kiss Lajos is az ismert földrajzi névetimológiai szótárában. Kár, hogy Stanislavot az erős nemzeti elfogultsága sokszor a dilettáns nyelvészeti eljárások közelébe viszi. Ha a célja úgy kívánja, rendre elfelejti, hogy: „Szakszerű, tudományos névszármaztatásnak... már jó ideje csak az számítható, amely a vizsgált névnek nem a mai, hanem a legrégibb alakjából indul ki..., kapcsolatot keres a név s az általa jelölt földrajzi objektum között, és figyelemmel van a nyelvnek névadási törvényszerűségeire, névrendszerére." (Idézet Kiss Lajos említett könyvének előszavából.) Stanislav a művében, a dél-szlovákiai helyneveket illetően, pontosan a „mai" (és a két háború között kreált) szlovák elnevezésekből indul ki, azokat akarja tűzzel-vassal, sokszor nyakatekert, a saját feltételezéseit tényként kezelő logikával igazolni. Továbbá: a nevek történelmi-földrajzi és egyéb kapcsolatait egyáltalán nem vizsgálja, minden esetben az alaki egyezéseket részesíti előnyben (például ha egy magyar helynévben a „dob" szó szerepel, az számára semmi esetre sem jelenthet magyar „ütőhangszert", hanem csak a szlovák „dub"-tölgy főnévből vagy a „dobry"-jó melléknévből eredeztethető), s végül, ha egy magyar helynévről be kell bizonyítani, hogy szlovák eredetű, hajlandó a szerző a szláv nyelvek helynévképző törvényeit is semmiseknek tekinteni. (Több alkalommal is kijelenti például, hogy nem igaz a tétel, amely szerint a szláv helynévadás nem ismeri a személynevek toldalékolatlan formában történő helynévvé alakítását. De a példákkal persze adós marad. S azt el sem tudja képzelni, hogy ha a szlovák helynévrendszer, az általános szláv szabály ellenére, valóban ismer néhány toldalékolatlan személynévből „képzett" helynevet, vö. például Liptovsky Sváty Mikulás, akkor az lehet akár magyar hatás is.) Stanislav azonban mégiscsak jól képzett, nagy műveltségű nyelvész, s bizonyos dolgokat nagyon is jól lát. 1947-ből való az az írása, amelyben az akkor már a helynévváltoztatásokon nyilvánosan vitatkozó későbbi döntnököket inti, így: „Véleményem szerint tudományos és politikai szempontból sokkal helyesebb lenne e községeket (értsd: a dél-szlovákiai magyar településeket, T. A.) kipusztult szlovák településekről elnevezni, mintsem új, mesterséges neveket keresni, s így a vidékre ugyan szlovák, de gyakorlatilag mesterséges mázt kenni, amit a külföldi szakemberek - a politikusokról már nem is beszélve - zokon vehetnek tőlünk." Nem kétséges, hogy a szakember az „új, mesterséges nevek" alatt a Stúrovo-, Hurbanovo-íéle agyszüleményekre is gondolt, de intését az illetékesek nemcsak akkor nem fogadták meg, hanem Stúrovót és Hurbanovót a mai szlovák nemzetvédők is foggal-körömmel védik (a hagyományos nevüket visszakövetelő önkormányzatokkal szemben), mondván, hogy több mint hatvan évvel a nagy keresztelő után immár ezek a nevek is hagyományt képeznek. Csak hát milyen hagyományt? Olvassuk tovább az 1947-es Stanislav-írást: „Ami a kipusztult települések nevét illeti, meg kell jegyeznünk, hogy az ilyen elnevezések nemcsak természetes nyelvi képződmények, hanem helyesen képzett nevek is, s annak a tájnak a történelmi tulajdonai, ahol kialakultak. Szorosan összefonódtak a tájjal, annak különböző régi, sőt nemegyszer mai jellegzetességéről mesélnek, megnevezik a föld egykori szereplőit, birtokosait stb. Kulturális, 40
