Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 9. szám - Szuromi Pál: Paradicsomi örökzöldek: Kokas Ignác festészetéről

Kálmán, Domanovszky Endre, Szurcsik János, Németh József műveit). Inkább egy átfogó, korszerűsödő szemléleti tendenciáról beszélhetünk, amelyben némiképp a századelő hasonló törekvései köszöntek vissza (1. Nyolcak, aktivisták mozgalmait).

Ciklikus, megkésett modernizálódás? Aligha kétséges: a hatvanas esztendőket egyféle progresszív, újjászülető szellemi pezsgés járta át (pl. Csontváry-emléktárlat, Európai Iskola jelentkezése, IPARTERV-kirukkolások stb.). Különben Kokas Ignác legelső szuverén bemutatkozása is az évtized végére esett (1969, Műcsarnok). S nem túlzás azt állítanunk: itt a korszak egyik legeredetibb, legmeglepőbb képegyüttese került a szakma és a közönség elé. Persze mindenki láthatta: e negyvenhárom éves festőnek csaknem több köze van a vásárhelyiek földközeli, plebejus szemléletéhez, mint bárki máshoz. Pedig ő csak önnön szülőföldjéhez, a váli élményekhez maradt konzekvensen hűséges. Más lapra tartozik, hogy időközben egy olyanféle szuggesztív formanyelvet teremtett, amely mindenekelőtt a gesztikus erejű, energikus színfoltok expresszív és szürreális mágiájára hivatkozott. Ami annyit tett: a hosszú évekig visszafogottan, gátlásosán munkálkodó alkotó egyszeriben csak felszabadult. És kendőzetlenül vállalta a lelkében viaskodó drámai, lírai meg heroikus érzések összetett kimondását. Ezzel aztán egy vehemens hőfokú modern, félabsztrakt piktúrát hozott létre.

Más szóval: egy felzaklatóan látványos nagy művészetet.

*

Hűség és hűtlenség? Kötődés és radikális elrugaszkodás? Ha többé-kevésbé érteni akarjuk e magára talált, szenvedélyes alkotót, akkor időnként szélesebbre vehetjük látószögünket. Nem véletlen például, hogy ebben a kivételes gazdagságú átmeneti időben oly népszerűvé vált a bartóki Cantata profana gondolatköre (1. Szalay Ferenc indukáló szárnyas oltárát). Elvégre az első generációs értelmiségieknek ezúttal kellett átélniük azt a társadalmi, lélektani traumát, amit a természetközeli, bensőségesebb emberi és környezeti kapcsolatok keserves elsorvadása jelentett. Valami olyasféle kínzó, katartikus élményszféra ez, amely némileg a paradicsomi kiűzetés kultikus példázatához fogható. Mindez azonban korszerűbb nyugat-európai relációból nézve kissé idejétmúlt, avítt jelenségnek tűnhetett. Ott ekkortájt már a neoavantgárd irányzatai tündököltek, másfelől pedig a diákmegmozdulások vészjósló eseményeit élték át. Az értelmes, igényes fiatalok ugyanis lényegében hamisnak, lélekölőnek tartották az úgynevezett jóléti demokráciát. így a magány, az ott- hontalanság kietlen érzetei gyötörték őket. Talán ez az a pont, ahol a fogyasztói és hazai világ korszakos életélményei bizonyos együttállást mutattak.

Kokas Ignác műcsarnoki berobbanását mégis a felfokozott várakozás, a sokkoló atmoszféra jellemezte. Egyenesen kihívónak tűnt, hogy művein a himnikusan ragyogó zöldes, sárgás színek domináltak. S mindehhez dinamikus, monumentális és merész képépítés társult. Hiába tudtuk: ezúttal egy érzelmes, nosztalgikus festő tárulkozik ki előttünk, ám művein alig akadt nyoma a finomkodó formai ellágyulásnak. Itt a sóvárgás, az érzelmi elkötelezettség egy nyugtalan, feszültségteli látványszférát hozott létre. Nála a szokványos, idillikus, teres-tágas falusi életképek amolyan mélyzengésű, jelszerű, dio- nüszoszi sugallató látomásokká fordultak át (pl. Este a falun). Majd a halál, az Elmúlás iszonyú momentumát a köznapi tárgyak és a fantasztikus, jelképes motívumok mesteri kombinációjával közvetítette. Asztal fölé görnyedő öreg, centrális figurája mintha Tornyai fő művéből, a Jussból toppant volna elénk. De csak egy röpke pillanatra. Mivel hamarosan rájöttünk: jelenleg egy kísérteties, szellemszerű alakkal szembesülünk, aki momentán egy kecses, törékeny gyertyatartóval van elfoglalva. S aki egészében a művi és természeti, a zárt és nyitott térritmusok talányos szövevényében hajlik meg előttünk.

Szóval a feszültségteli kontrasztok szuggesztív közegében.

77