Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 12. szám - Staar Gyula: Mindhalálig sugározta tudását (Emlékképek Simonyi Károlyról)
tetni, a Természet Világa különszámaként. - Itt van - mondta, és kezembe adta a kéziratot. Megilletődve olvastam előszavának első mondatait: Régi nagy adósságom kis részlettörlesztését, háborgó lelkiismeretem enyhe csillapítását veszi most kézbe az olvasó. Kötelességemnek érzem ugyanis, és éreztem kezdettől fogva, hogy a magyarországifizika kultúrtörténetét is megírjam, kijelölve a magyar fizikusoknak, természettudósoknak a méltó, az őket megillető helyet - nem a világ tudóstársadalmában, hanem a mi érzelmi világunkban, értékítéletünkben, kissé patetikusabban: a szívünkben. Továbblapoztam. A XIX. század első fejezete, a Nyelvújítás. Hídépítés, mély igazsághoz vezető, szemléletesen szép képpel kezdődött: A televízió képernyőjén egy fiatal lány arca látható. Megilletődötten hallgatja a Himnuszt, amely most az ő tiszteletére - az új bajnok tiszteletére - csendül fel egy olimpiai stadionban, távol hazájától. Szájmozgásából látszik, hogy dúdolja a Himnusz szavait, miközben szeme könnybe lábad: „Isten áldd meg a magyart". Ezeket a szavakat Kölcsey Ferenc vetette papírra 1823-ban, de ugyanekkor, tehát 1823-ban írta le Bolyai János levelében atyjának: „a semmiből egy ujj más világot teremtettem", és ez idő tájt jelentette ki Széchenyi István: „Magyarország nem volt, hanem lesz". Patetikus szavak ezek, ahogyan a jelenet is, de az olvasó talán megbocsátja a krónikásnak a pátoszt, amikor ennyire húsbavágóan érezhető, hogy a múlt nem csak áttételesen, tanulságain keresztül szól bele életünkbe, mert úgy tűnik, hogy ez a korszak, a reformkor kezdete, a XIX. század első évtizedei nem a múlthoz, nem a történelemhez, hanem jelenünkhöz tartoznak. Mindennapi életünkben is találkozunk a Himnusz hangjaival, a tudósok ma is keresik „a tér igaz tudományát", és életünket a jövőbe vetett hittel tervezzük.- Nagyon tetszik - néztem fel az olvasásból.- Érzékeltetni akartam, hogy az 1823-as év történései milyen élesen beleszólnak mai életünkbe. Megmutatni, hogy a csaknem kétszáz év nincs is olyan távol - válaszolta. Vidd el a kéziratot, olvassátok át gondosan, és szólj, ha javítanivalót találtok benne. Szerkesztőségünkben mindenki átérezte, különleges adományt kaptunk, melyet nagyon meg kell becsülnünk. A kézirat számítógépbe írói, az ábrák rajzolója, a szerkesztők, a tervezőszerkesztő..., mindannyian nekiláttunk, hogy a nem mindennapi feladatot méltó módon oldjuk meg. Szakmai lektoroknak Vekerdi Lászlót, Radnai Gyulát és Weszely Tibort kértem fel. Örömmel vállalták, megtiszteltetésnek vették, hogy ők lehetnek a kézirat első olvasói. Egyedül Laci bácsi morgolódott: „Nincs erre szükség, Simonyi Károlyt nem kell lektorálni. Neki még a tévedéseit is tiszteletben illik tartanunk, mert azok is zseniálisak!" Kari bácsi azonban arra buzdított, keressünk kéziratában javítanivalót. Amikor egy- egy új írásáról a véleményemet kérte, mindig azzal hárította el a kezdeti lelkendezésemet, hogy: „Gyula, ne arról beszélj, ami tetszik, azt mondd, mit javítanál!" S amikor azután, a kérése szerint előadtam jobbító szándékainkat, rendszerint még ott helyben rámutatott arra, hogy azok 90 százaléka miért nem elfogadható. Annak a 10 százaléknak azonban, ahol javítania kellett, nagyon tudott örülni. Ebben az időben Fülöp Lajos volt a tervezőszerkesztőnk, szakmájának régi mestere, aki nemcsak tördelte, hanem értőn olvasta is a kéziratokat. A formában így jelenhetett meg kifejező módon a tartalom. Ő még nem számítógéppel tördelt. Látni kellett volna azokat a nagy műgonddal, precízen megrajzolt esztétikus forgatókönyvoldalakat, melyeket így, megrajzolva készített, logarléccel számolva a sorokat. Amikor elkészült A magyarországi fizika kultúrtörténetének tördelésével, eljött velem, hogy bemutassuk Kari bácsinak. A műegyetemi professzor azonnal felismerte, ez is tanári munka. A két, csaknem azonos korú ember a mérnöki szépséggel kivitelezett munka fölé hajolt, s együtt kezdtek tanakodni, mit lehetne még ezen is javítani. 93
