Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Szuromi Pál: Üdvözlégy sötétség (Az árnyak nyomdokain)

Szuromi Pál

Üdvözlégy sötétség

Az árnyak nyomdokain

Fiatal fejjel fölöttébb szerettük a vaksi éjszakákat. Nem mintha a sápadt holdkorong vagy a sejtelmesen pilácsoló csillagok rajongó hívei lettünk volna. Dehogy. Ha viszont a szegedi művészvilág egy-egy figurája nyolc, kilenc tájban letelepedett valamely népszerű étterem szabadtéri asztalához, annak csaknem törvényszerű következményei lettek. Hisz időközben erről is, arról is felbukkantak a csellengő ismerősök, a szakmabeli cimborák. Igaz, első lehuppanásra csupán egy jó pofa sört, netán egy szimpla konyakot akartak benyakalni, semmi többet. Ennek dacára tizenegy, tizenkettő körül már alig fértünk az asztalnál, miközben újabb és újabb körökkel kényeztettük egymást. Zárórák után pedig állhatatosabb kocsmák után néztünk, akárha a kába italok megátalkodott foglyai lettünk volna. Holott a látszat ezúttal is lódított. Főként csak jó volt együtt lennünk. Kiadósakat vihorászni, nagyokat vitatkozni, fűről-fáról szót váltani.

De hol vannak már a 70-es, 80-as esztendők, a brancsos, felvillanyozó kimaradások? Társaink egy része immár a magasságos égi kocsmákból fürkészi földi pályánk idő- és korverte nyomorúságát (Petri Ferenc, Dér István, Magos Gyula, Mentes József, Baka István, Zoltánfi István, Szemendrey István). Az évek, évtizedek trappolásával tudniillik csak-csak átformálódott személyiségünk. Nem elég, hogy szkeptikus, hitehagyott alakokká váltunk, a megváltó humorérzék is eliszkolt belőlünk. így jobb híján amolyan szorgos, morcos és unalmas halandókká vedlettünk át. Akiknek valójában deresedő sörénnyel kell betérnie Dante lidérces erdejébe. Tán ebből erednek paradox, patetikus fellobbanásaink. Hogy most már végleg eldobom a bagót. Vagy úgyis a végére járok elkezdett munkáimnak! Nekem meg annyi maradt, hogy a napi bütykölések után rendszerint kimegyek ácso- rogni negyedik emeleti erkélyünkre. Mintegy élesztgetem elsatnyult szemeimet. Egyben ízlelgetem, méregetem a Tisza-menti éjszakákat.

Szó se róla: kissé ismerősnek érzem ezt az irdatlanul tágas, kísérteties, színpompás atmoszférát. Van benne valami mindent elnyelő és sok mindent felszínre hozó képesség. Még a magányomat is világosabban érzékelem. Bár előbb-utóbb ebből is erényeket farag az ember. Ki gondolná például, hogy az éjjeli látványzónák valamelyest helyrebillentik a magamfajta író, olvasó, meditáló egyének lelki egyensúlyát? A szavak, a mondatok szövevényes dzsungelében kimondottan hemzsegnek a parányi részletek, a tetemes általánosságok. Amikből nemritkán kusza, transzparens, komplikált képzetláncok kerekednek ki. Az éjszakák fényfreskói azért tisztább, áttekinthetőbb jelszerkezetekkel szolgálnak. Itt nem mosódnak össze a legkülönfélébb sugárgócok, hanem megannyi önálló, eleven formaelemet hasítanak ki a sötétség burkából. Igen, a szurkos napszakok közel sem csak a távoli homályok és külsőségek megtestesítői.

Mert lényegi varázsuk pont a belső tündöklésekből származik.

78