Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 7-8. szám - „Volt egy víz alatti palotám” (Beszélgetés Péterfy Gergellyel)
- Ez elég aggasztó. Ezt én sem tudom. Az utóbbi írásaimban elég sokat vacakoltam ezzel az egész én-problémával. Hány darabból is áll, végtelenül osztható-e, miközben nincs is meg. Van a családapai én, van a kartársi én, a munkatársi, a rádiós, az írói én, miközben az az én nincs, aki osztódik. És ő vajon milyen időben létezhet? Ez egy fogas kérdés, amin folyamatosan töprengek. De azért van egy nagyon erőteljes én-tapasztalatom. Ezt csak úgy tudom magyarázni, hogy amikor a belső időmben vagyok, az egy teljesen kerek történet, de amikor ebből kilépek, ott kezdődnek ezek az osztódások. Amikor ki kell lépnem és ezeket az éneket kell működtetnem, akkor valóban túl sokféle arcom van, akikhez és amelyekhez külön-külön színpadi idők rendelődnek. Akik nagyon közelről ismernek olykor a szememre is vetik, hogy volna egy kaméleon természetem, amit én is érzékelek, és nem tudom, hogy ez morálisan hogy is néz ki. Lehetséges, hogy ez morálisan aggasztó. Főleg egy nagyon közeli helyzetben lehet az, ha mondjuk a feleségemmel vagy a szüleimmel szemben hirtelen előveszek egy másik ént. Tehát ezek szerint az az én, amit velük szemben használok, tehetik fel joggal a kérdést mindazok, akik közel állnak hozzám, az az én egy ugyanolyan ruha, persona, mint a többi? Nos, ez lehet. Nem tudom, de ez az egész én-probléma az időből van gyúrva. Az idő általam megtapasztalt és általam megélt természetével van összefüggésben. Úgy is mondhatnám, hogy az idő, amit én megélek, ilyen arcát mutatja. Ezek a valahonnan lebontott és külön időket megélő ének nem nagyon kommunikálnak egymással. Miközben azt tudom, hogy azokból az élményekből - és ez most megint nagyon más, mint azok az események, amikben részt veszek -, ami ezekből lepárolódik, vagy valami zamat, vagy egy utóíz, ami az egészből megmarad, azokat viszont, valamennyit ez az egy közös belső én - mondjuk a palota, a kancellária - dolgozza fel. A kancelláriába befut valami, ott iktatják, láttamozzák, lepecsételik és irattárba kerül. Az ott megvan. Nagyon érdekes, ha valamilyen helyzet vagy egy külső helyszín leírásához elő akarok venni egy emléket, amire támaszkodva majd pontosan tudom megírni azt, akkor azt a kancellária levéltárából előveszik. És akkor az az emlék lehet ebből, abból, amabból az énből. Amikor gondolkodom valamin, akkor nem kell elküldeném a levéltárost, hogy böngéssze végig a katalógust, hanem rögtön ott is van a kellő iratcsomóval a hóna alatt. Ez egy nagyon gyors kezű levéltáros. Ez egy kicsit olyanná teszi a dolgot, mintha sokkal több időt élnék meg egyszerre. Van egy olyan is, hogy biológiai idő. Ezzel is elég furcsán állok. Iszonyatosan korán érő voltam. Ötödikes koromban rémülten vettem észre egy tornaórán az öltözőben, hogy a többiek rajtam röhögnek. Nem értettem a dolgot. Aztán megláttam a mulatság tárgyát. A nyári szünetben valahogy kisző- rösödött a hónom alja. Ezt egészen addig nem vettem észre. Persze pánikszerűen kitéptem az egészet. Marha nagy szakállal mentem be a gimnázium első osztályába. A leendő osztálytársaim odajöttek, és mint tanár urat üdvözöltek. Én zavartan leültem egy padba, mondván nekik, hogy én is csak egy tanuló vagyok. Az persze egy ideig nagyon jó volt, hogy már hatodikos-hetedikes koromban igen fejlett voltam és csajoztam. Fényévekkel jártam az osztálytársaim előtt. Ez olvasottságban is jelentkezett. Iszonyatos mennyiségű könyvet és tudást habzsoltam be. Ez a várat57
