Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Zelei Miklós: „Annyira szerettem volna, hogy most már csinálhatom is” (Egy este Kiss Ottóval)

Zelei Miklós „Annyira szerettem volna, hogy most már csinálhatom is" Egy este Kiss Ottóval Karácsony van, 2006 karácsonya. Az alföldi nyár lassú vizei jutnak eszembe, amikor Kiss Ottóval beszélgetünk. Látszólagos mozdulatlanságukban nagyon is kitartóan haladnak, kárászok csodálatos színei csillannak meg a napsugarakban, nádasok zöldjében vész el a víztükör, majd a kiszáradt meder repedéseinek térképvonalain fut tovább a képzelet, s megint újra a víz, benne az ég, a felhők. Kiss Ottó Battonyán született 1963-ban, s továbbköltözve is a megyében maradt. Melyikben is? Hiszen az egykori Csanád vármegye fejlődő járási székhelyéből Békés megyei perem­településsé apadt Battonyáról került Gyulára, az Alföld legcsinosabb, eredetileg is békési városkájá­ba. A tájat, ahol Battonya és Gyula van, az egyik legfiatalabb, és máris majdnem teljesen elfeledett magyar tájfogalommal Viharsaroknak nevezzük.- Gyulát Simonyi Imre hozta be a huszadik század magyar irodalmába. Egyébként sok kiválóság kötődik a városhoz, 1810-ben itt született Erkel Ferenc, megfordult a városban Ady Endre is... Simonyi Imre kiváló költő és legendás figura volt. Van még Gyulán hagyománya? Eleven emléke annak, hogy létezett a városban egy excellens és különleges úr, Simonyi Imre?- Emlékszik rá a város, persze. Az itteniek. Nem is olyan régen ment el, 1994 február­jában. Simonyifalváról került Gyulára - vagyis a Körösök vidékén maradt. A falucska Nagyszalontától délre fekszik, románul ma Satu Nou. A román átnevezés Simonyifalva 1913 előtti nevére emlékeztet: Kis-Újfalu, Nagy-Újfalu volt az egykori Arad vármegyei település neve. Simonyi Imre hatévesen került át Gyulára az anyjával, az apja korán meghalt. Attól a néhány évtől eltekintve, amit az ötvenes évek elején-közepén Pesten töltött, végig itt élt. Halála után a helyi ismeretségi köre, az itteni értelmiség egy része tett lépéseket az életmű feldolgozásáért, életben tartásáért: Kanka Andor, Bőd Péter és Bőd Tamás, Krasznahorkai Géza könyvtárigazgató, Petróczki Zoltán, Wlassits Gábor, Danes László, Vaszkán Erzsébet, aki az utolsó éveiben ápolta, aztán Kiss László, a szobrász... Nem tudok mindenkit felsorolni. Posztumusz kötetei jelentek meg, konferenciákat ren­deztek a munkásságáról, versmondó versenyeket tartottak, 2000-ben a Jenei Gyula főszerkesztette Eső című szolnoki folyóirat emlékszámot szentelt neki. Csibra István monográfiát írt, 2003-ban jött ki a város támogatásával. A Reinhardt, ma Százéves cuk­rászda falára már korábban emléktábla került, és néhány éve szobor áll a Dob utcán, nem messze attól a háztól, az „egyszemélyes fegyencteleptől", ahol évtizedekig élt. Úgy tudom, a szülőfalujában iskolát neveztek el róla, emlékháza van, Gyulán pedig, a cuk­rászda belső udvarán, emlékszobája... 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom