Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 12. szám - HARMINC ÉVE HALT MEG SZILÁGYI DOMOKOS - Bertha Zoltán: Szilágyi Domokos-emlékkiadványok a szatmári szülőföldön

„heideggeri" paradigma; a harmadik pedig a nyelvben való lét, a nyelv által történő létezés alapkérdéseire reflektáló nyelvfilozófiai, „wittgensteini" perspektíva. S érdekes és jellemző, hogy Szilágyi Domokos világképe, poétikája, abszolútumkereső, értékdemonstráló nyugtalan perlekedést, küzdést, lázadást tanúsító etikai magatartása (mint általában minden szintetizáló nagy modem költészet) mindhárom kihívással megbirkózott: az egyéni és közösségi emberi létezés és a nyelvi önreprezentáció legsúlyosabb összefonódó sorskérdéseivel. így ötvöződhet nála folklorizmus és avantgardizmus, archaikus népiség és elvonatkoztató modernizmus is - bartóki szellemben; Pomogáts Béla szerint „hogy Németh László merész álma: a 'bartóki szintézis' költészetünkben is megvalósult, abban az erdélyi költőnek is van szerepe". És kortársainak, nemzedéktársainak is, hiszen ők együtt - jelentős részben a Forrás-nemzedék legjobbjai - hajtották végre azt a revitalizáló „vérátömlesztést" a romániai magyar irodalomban is, amellyel rehabilitálni lehetett az érvényes költői hagyományokat, és addig ismeretlen hangokkal fel is frissíteni a megmerevedő lírai beszédmódokat. Intellektuálisan, bölcseleti és műformai tekintetben egyaránt kitágítani a szellemi-művészeti dimenziókat - azokban a hatvanas években, amikor például „magának a szabad versnek a létjogát is újra ki kellett küzdeni, vitákban és a költői gyakorlatban" - amint azt a Forrás egyik mérvadó korabeli kritikusa, Kántor Lajos mai szemmel is fontosnak tartja említeni az akkori időkre visszatekintő és személyes emlékeket is sorakoztató írásaiban. Szilágyi Domokos költői eredetisége kiváltképpen megmutatkozott a mozaikos, montázs- vagy kollázsjellegű, polifonikus versszimfóniák megkomponálásában, s ezekben a struktúraképző variatív zeneiség és vizualitás, az utalásos szövegköziség különleges szerephez jut. Láng Gusztáv éppen ezeket a sajátosságokat vizsgálva elemzi a vendégszövegek természetét - a nagy Bartók-versben (Bartók Amerikában) az Illyésre, József Attilára és másokra rájátszó szövegallúziókat, a Petőfit, Vörösmartyt, Radnótit idéző utolsó példázatos („virrasztó") parafrázisversekben a jelenté- ses intertextualitás módozatait, megállapítva, hogy „Szilágyi Domokos a vendégszövegek szinte minden funkcionális lehetőségét kikísérletezte", s hogy olykor „a szövegidézéssel történő emlékidézés hagyományokhoz híven emelkedett hangnemétől a destrukció sem idegen". Effajta alakzatokat vesz szemügyre tanulmányában Juhász Andrea is, és Szilágyi Júlia szintén a stílustörténeti értelemben is összetett versnyelv hallatlanul változatos szóképi, metaforikus rétegeire világít rá; arra, hogy ez a regiszterkészlet meg tudja szólaltatni „a magyar vers majd minden hangját, szinte teljes klaviatúráját".

Többen elsősorban a költői magatartás megrendítő hitelességének az összetevőit boncolgatják. Gálfalvi Zsolt a tragikum és a játék viszonylatait, a „remény s rettenet" közötti őrlődés és létküzdelem stációit világítja meg; „az elsődleges filozofikus-metafizikus jellegű feszültségek történelmi eredői az egyetemes embersors időhöz és környezethez kötött megjelenési formáiként rajzolódnak ki a lét eleve adott, megmásíthatatlan tragikumán belül" - summázza. Kereskényi Sándor az elidegenedés tragikumát nyomatékosítja, s a költő legfőbb intellektuális stratégiájaként „különös", „katartikus" és „antidogmatikus panteizmusát", „panteista messianizmusát" - amellyel (e „néma üvöltéssel", e „reményen túli reménnyel") „a Kárpát-medencei értelmiségi egyik legjellegzetesebb szószólójává" válhatott. A szabadság teljességét, a vállalható élet értékeszményeit követő személyiség kiúttalanságának körülményeit - az értelmetlen halálig, az öngyilkosságig vezető kényszer működését - tárja fel Székelyhídi Ágoston is - a fojtogató hatalmi rendszerrel szembehelyezkedő, irányjelző szellemi alternatíva megtestesítőjét tisztelve Szilágyi Domokosban. Kádár Ferenc Cs. Gyímesi Éva egyik alaptéziséhez kapcsolódva - s a művészi alkotás lelki motivációira fókuszálva - hangsúlyozza a hitvesztés mozzanatait, a végül újra fölerősödő szeretetvágy, összetartozás-érzet és küldetéstudat elemeivel együtt, s a ténnyel, hogy a költő „halálának is közvetett oka a diktatúra volt". N. Pál József pedig a

122