Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Nagy Boglárka: Az emlékezet terhe
neti reprezentációban, a konstruált elbeszélésmódban megjelenő nyelvi kompetencia, a retorikai megformáltság az irodalmi fikcióhoz hasonlatosan működik. S miként „a történelemtől azt igényeljük, hogy minden korábbinál inkább a diszkontinuitásra tanítson bennünket, mert sorsunk a diszkontinuitás, a rombolás és a káosz" - írja White -, nemcsak a történelmi tapasztalat, az emberi agy asszociatív emlékezetmunkája, de a poétikai forma is indukálja az események frag- mentáris, megszakított ábrázolásmódját Sándor Iván regényében. * A Tengerikavics ban, egy Rilke-citátummal elindított emlékezéstörténetben nemcsak a személyes/családi életesemények jelennek meg, hanem éppen a reflektív narrációs technika választásával magának az emlékezésnek a folyamata is. Ez a reflexiós elbeszélőforma teszi lehetővé azt is, hogy az időben nagyjából előre tartó regényes fejezeteket váltogassa a szerző olyan történelmi témájú, értekező részletekkel, amelyek részben kitágítják az egyedi sorsok értelmezési lehetőségét, részben megteremtik a regény ugyancsak töredékes folytathatóságát. A tetthely megközelítésének nyomozástörténete is hasonlóan kétlépcsős folyamat: zajlik a múlt eseményeinek felgöngyölítése, s ezzel párhuzamos történésként a felidézés jelenbeli munkájának aprólékos leírása („Valaki az után nyomoz, aki valami után nyomoz. Az ötvenkilenc év előtti lábnyomaimban járok."). Levethető-e - Hayden White metaforájának analógiájára - az emlékezet terhe szerző és elbeszélő számára abban a műben, amely egyfelől egy életrajzi fikciót idéz fel a maga töredékességében, másfelől históriai vizsgálódásokkal is igyekszik megteremteni az elbeszélés történeti hitelességét? Vagyis: mérlegel-e az író történeti hitelesség versus az irodalmi szöveg esztétikai hitele vonatkozásában? Azt gondolom, az 1996-os műben éppen a köztörténeti, néhol nagyon is élesen elmetszett vonulatának következetes fenntartása világít rá az emlékezettant kimunkáló folyamatra. Afféle dokumentatív segédvonalakként vezeti végig szerzőjét és olvasóját is a könyvön ez a beékelt kisesz- szé-sorozat. A segédvonalat a készülő regényben már maga a szerző-elbeszélő rajzolja meg, mégpedig a Tengerikavics életrajzi narratívájához (tehát a „me- sélős-felidézős" részletekéhez) hasonlatosan: amikor is az egyidejűleg olvasható történelmek egyikeként, a szubjektív tapasztalat nyomán alkotja meg a saját történetét, nem nyújtózik tovább a közvetlenül megérinthetőnél, legyen az fénykép, találkozás régi emberekkel vagy más egyéb felelevenítő mozzanat. „A sorsa kapcsolta hozzá olyan eseményekhez és alakított ki benne olyan nézőpontokat, amelyek ezt az emlékezettant működtetik." * Az emlékezés mint konstrukciós eljárás/teremtés felveti a kérdést, vajon minek vagy kinek az újrakonstruálásáról van szó? Mi lehet a tétje az emlékező regénynek? Sándor Iván többféle dimenzióban kutatja az értelmét. Megteremthető-e ezekben a korpuszokban, az önéletrajzi írásmód ezredvégi változatában a narratív identitás: „miből is áll össze az, akivé (még) formálódsz?"; „Felismerésük nélkül is egymás mellé rendeződnek az időben, a térben látszólag összefűz47