Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - A napnyugta utáni fényben

Felidézi, értelmezi, újragondolja Vörösmarty súlyos aránypárjait: ször- nyű/fenséges, sötét/fényes, álom/sóvárgás („...elmém képei - rémmé nyúlván..."). A hazaszeretet a nihilum-tapasztalás közben „honol", mondja. Számomra különösen fontos egyik összegző mondata: „Mindebből már eleve a vég és a semmiség személyes (pontosabban az észt dezintegráló, szétszóródással fenyegető) léttani és nemzeti réme emelkedik ki."

Feltárta a korszak (ön)szembenézéshez való gyötrelmes viszonyát, és hogy ez „nagyon is emlékeztet valamire, ami - ha akarjuk, ha nem - egészen a sajátunk". Ugyancsak fontosnak tartom históriai-bölcseleti, illetőleg a magyar irodalom folyamatos fáziskésésének a szempontjából azt a meglátását, amely szerint nem haladás és maradás sokszor emlegetett időbeli-történeti ellentétéről van szó, hanem összeférhetetlenségében is strukturális együttállásáról. Nem tartom magam kompetensnek, hogy pontosítsam a Hayden White gondolatmenetére való ráhangolódás kezdetét a magyar tudományokban. Az azonban kétségtelen, hogy az elsők között volt, akik továbbgondolták White tételét a fenséges kiűzéséről a történelemből. Érmek nyomán mondta, hogy a „között" nem egyensúly többé, hanem (miként Vörösmartynál) „hányódás és cirkulálás a semmi és a Mind között".- Feltételezhető', hogy Balassa ez irányú munkásságának nagy szerepe volt abban, hogy Önt is folyamatosan foglalkoztatja az (ön)szembenézés elengedhetetlenségét érintő gondolatmenetekkel szemben feltámadó gyanú, illetőleg a vele járó önkorlátozás?- Második Vörösmarty-esszéjében fejti ki, hogy a magyar gondolkodás és irodalom evidenciái között van az, amit ő a szembenézés elodázásának nevez, ameny- nyiben „a szembenézés a személyiség vélt egységét veszélyeztette, mert szétfeszítette volna, az elodázás viszont, mint az identitásféltésre adott sajátos válasz, éppen arról beszélt, amiről mindenki tudott már (hogy ti. alighanem mégiscsak elkerülhetetlen), de senki nem hitt a megfogalmazhatóságában, netán elviselhe- tőségének igényében vagy próbájában".

Ezzel a hiátussal? ritmusvesztéssel? látja kapcsolatban azt, hogy a tizenkilencedik századi hármas nagy irodalomalapításból - Vörösmarty, Petőfi, Arany - tulajdonképpen csak a két utóbbi jön tovább.

A gondolkodás és irodalomlátás szerintem egyik legfontosabb konzekvenciáját vonta le: Vörösmarty „valamivel szembetalálkozott, amiről sokan úgy gondolták (azóta is, S. I.), a továbbiakban nem lehet szembenézni, ám ennek, vagyis a tudatosítás és az elfojtás ugyanazon dimenzióban felerősödő ambivalenciájának ára volt: az önbeteljesítő előszorongás felemás tabuvá tétele éppenséggel a nem kívántnak a bekövetkezését siettette".

Ezek a gondolatai igen jelentős segítségemre voltak, amikor néhány esszében (a Bibóval foglalkozó A másik magyar történelemben, a Mi a magyar (író) most?- ban, A vak a szírt szélén (nem) a semmibe lépben, a Séta holdfényben címűben) azzal foglalkoztam, hogyan kísérte folyamatosan a magyar gondolkodás(poli- tika)történetben a feltáró, szembenéző teljesítményeket - akár a nemzetárulás vádját is hangoztató - gyanú. Foglalkoztatott, hogy az ilyen gyanút többnyire az autonóm személyiség felismeréseivel szembeni nemzeti büszkeség-álmodozás képviseletének az Én nyílt tekintetével való összeegyeztethetetlensége váltja ki.

15