Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 1. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001 (II. rész)

(A revízióról és Jásziról) Trianon után a magyar közéletet évtizedeken keresztül a határrevízió gondola foglalkoztatta. Az egyik elképzelés szerint a Szent István-i Magyarországot kell visszaállítani, közéjük tartozik Teleki Pál is, aki nagy, de türelmes, a kisebbségieknek európai színtű jogokat biztosító Magyarországról álmodozott. Ezért írta le büszkén. „Ezekben a miniszteri székekben, 1867-től 1940-ig 362 miniszter ült. Ezek közül 123 nem magyar származású volt. Ebben a székben, ahol magam ülök, 31 miniszterelnök közül 10 nem volt magyar származású." A másik elképzelés szerint csak etnikai határrevízióról lehet szó, a történelmi Magyarországot nem lehet visszaállítani, csakis a többségében magyarlakta területek visszacsatolását kell elérni. Az ország ugyanis elvesztette területének és lakosságának nagyobb részét. A 282 ezer négyzetméterből 92 ezer lett, a 20,8 millióból 7,9 millió. Talán ezért hozakodott elő Lord Rothermere a revíziós tervvel, és ezért indultak meg a titkos magyar-francia tárgyalások a határmódosításokról. Volt egy harmadik álláspont, amit senki sem akart figyelembe venni. Egyikből sem lett semmi, csak nagyobb tragédia. A baloldali Jászi Oszkár - mert róla van szó - az elszakított magyarság kulturális, politikai, nemzeti és nyelvi autonómiájában vélte felfedezni az esélyt. És éppen Jásziról hallgat mindenki mélyen, arról a Jásziról, akit kifejezetten nemzetietlennek bélyegzett meg a nemzetieskedő, úri magyar osztály. Tehát ne feledjük, a kisebbségi autonómia baloldali eredetű, és egy nemzetietlennek bélyegzett gondolkodó állt ki mellette legjobban. Évtizedekkel megelőzte korát!

(Mi vár ránkl) Az utcán megállít egy gyerek. Némán nyújtja a kezét, pénzt kér. A szemébe pillantok, gyűlölet sugárzik felém. Ez így marad, akkor is, ha adok, akkor is, ha nem. Zavaromban egy húszast nyújtok oda neki, gyorsan kirántja a kezemből, s tekintetét a földre szegezi. Még arra sem méltat, hogy feltárja előttem érzelmeit. Tízéves sem lehet. Istenem, mi vár még ránk?

(Széchenyi, a kijózanító) Széchenyiről harsognak a lapok. Végre, gondolom, végre megbocsátják nekem is, mert Széchenyit olvastam azokon a nevezetes napokon, midőn mindenki a televíziót bámulta a millenniumi ünnepségek kedvéért. De ez sem olyan biztos, hiszen Széchenyi gondolatai nem bódítóak, hanem kijózanítóak. Találomra újra fellapozom valamelyik könyvét. „A magyar szó - írja - még nem magyar érzés, az ember, mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi."

(Vándorcirkusz) Elkészült a szövetségi kisebbségi törvénytervezet, magam is részt vettem a megfogalmazásában. Látom erényeit és hibáit. Sajnálom, hogy néhány javaslatom nem került be, vigasztalom magam, hogy néhány helyt kapott benne. Erényeit megbecsülni, hibáit korrigálni csak akkor lehetséges, ha a köz asztalára tesszük, és nyilvános eszmecserét folytatunk róla. De nem ez történik. A törvénytervezetet hét lakat alatt őrzik, csupán néhány pártpolitikus járja a városokat, hogy ennek révén népszerűsítse pártját.

(Kati néni unokái) Kosztolányi novellájában olvashatunk Kati néniről, akit beszállítottak vidékről, hogy megtekintsem egy pesti parasztdarabot és ellenőrizze a népviselet hűségét. A színésznő mindjárt beszédbe elegyedett vele. „Jau vágyok-é Kati néni lelkem?" Kati néni szerényen csak ennyit válaszolt: „Jó". Úgy, ahogy ő szokta mondani. Kati néni ükunokájának azonban nem ilyen egyszerű az élete. Ha táncolni akarnak, akkor Pestről hívnak szakértőt, hogy ellenőrizze a népviseletet. S a szakértő rögtön szemlélteti, hogy ki a legény a gáton, faggatni kezdi Kati néni ükunokáját: „Jauu váágyok-ééé Káti néniii lelkééém?" Szegény ükunoka! Pislog szerényen, szóra sem meri nyitni a száját, nehogy leleplezze, hogy bácskai létére mennyire elmaradt a hagyományápolásban. Csak a keszkenőjét lobogtatja a szakértő előtt, s arra gondol, de jó lenne elfutni, táncolni a discóban, aztán meginni egy jó hideg Coca-colát.

78