Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 1. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001 (II. rész)

egyértelműen szembesülni kell a múlttal, minden embernek, aki a XX. században élt. Arra gondolok, hogy nemcsak az írók dolga lenne ez. A társadalom tagjai nem viselkedhetnek vidéki iskolamesterként, akik számon kérik az íróktól, hogy szembesüljenek.

(Századelő) Reggelente a Mátyás Pince körüli kukázókat figyelem. Délután és este ezen a környéken rengeteg emberrel találkozom, aki szerbül beszél. A legelőkelőbb vendéglők teraszáról is sok szerb szót hallok. A századelő jut eszembe: a gazdag szerbek Pestre jártak mulatni, mennyasszonyi ruhát vásárolni. A szegény bácskai magyar napszámosok még csak gondolni sem mertek Pestre. Akkor sem!

(Média és irodalom) Az írók dedikálnak. Az egyik író magányosan üldögél az asztal mellett, a másik asztala előtt hosszú sorok várakoznak. Főleg a politikus íróknak van sikerük. Ebből is kiderül, hogy a sátrak előtti sorok nagyságát a pesti médiumok határozzák meg. A média hatalma először az irodalmi életben érvényesült, ott volt a legkisebb a közegellenállás. Talán azért, mert a kelleténél hiúbbak vagyunk, továbbá a kelleténél jobban bízunk a nyilvánosságban.

(A demokrácia kőkorszaka) Bozóki András politológustól értesülök arról, hogy egyik firenzei kollegája az Európai Unió ösztöndíjának köszönve könyvet ír az Európai Unió korrupciójáról. Ez nálunk elképzelhetetlen. Mi még mindig az európai demokrácia kőkorszakában élünk, és csak azért küzdünk, hogy a sajtószabadságot ne azonosítsák a pártirányítással. Elképzelhetetlen, hogy egy szervezet saját deformációjának leleplezését támogassa. Mi több, nálunk a pártok gondoskodnak arról, hogy a kritikus gondolkodás ne részesüljön támogatásban. Ez abból is kiderül, hogy a támogatási rendszerek élén pártfunkcionáriusok ülnek. És pontosan úgy viselkednek, mint a mindenkori pártcenzorok.

(Védelem) Cipelem a könyveket, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Nem tudom felsorolni azokat a változásokat, amelyek lezajlottak körülöttem, úgy érzem, már arra sincs időm, hogy a saját belső változásaimról számot adjak, ám ez az egy dolog változatlan maradt az életemben. Fáj a karom és a térdem, megállók egy presszó előtt, leülök egy asztalka mellé, kávét kérek, fellapozok egy-egy könyvet, aztán folytatom az utamat. Miközben ezeken az apróságokon töprengek, arra lukadok ki, hogy csakis ezek az egyszerű hétköznapi kis történetek erősítik a jellemet: a nagy történetekben annyi kihívás leselkedik ránk, hogy elkerülhetetlenül megváltozunk. Mindannyian romlandók vagyunk, megront bennünket a közélet, a rang, a hatalom. Még nem találkoztam egyetlenegy emberrel sem, aki tiszta lelkiismerettel gyakorolta volna a hatalmat. Még arra is rá kellett döbbenünk, hogy a pártállam összeomlott, de a politikai szószékek továbbra is csalárdak. E rontás ellen a hétköznapi élet kis történetei, a puritán életforma, a régi szokások, a régi barátok és az utcai csatangolások védelmeznek bennünket. Félig-meddig.

(Egy fontos élményről) Felismert a közeli közért felszolgálója, mivel mindig ugyanazt a kefirt vásárolom. Azt kérdezte, hogy mi újság Jugoszláviában. Semmi, válaszoltam. Számomra a legnagyobb újság az, hogy valaki felismert Budapesten.

(Fehér óceánjáró) 1941 márciusában Szabó Lőrinc Újvidéken járt. Megragadta a város főterének eleganciája. A Báni palotát pedig gyönyörű fehér óceánjáróval hasonlította össze. A budapesti eget kémlelem, s titkon abban reménykedem, hogy feltűnik az égen egy ilyen fehér, az új világba hajózó óceánjáró. S elcsalogat egy ismeretlen szigetre, vagyis haza.

76