Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Dobozi Eszter: „…a világ is megvonja magát tőled”
Dobozi Eszter . .a világ is megvonja magát tőled" Motivikus ismétlődések Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című regényében Nem szívelem az irodalom feminista szempontú megközelítését. Kártékonynak vélem azt a szemléletet, amely mindenáron kétféle irodalmat akar láttatni. Mert irodalom csak egyféle van: jó irodalom. Ha már kétséges a jósága, vagy rossz, aligha irodalom. Többnyire dilettantizmus. Vagy ahogyan manapság szeretik nevezni magukat az avatatlan tollúak: amatőrizmus. Tudom, van különbség - s egyre pontosabban mérhetően, műszerekkel is kimutathatóan - a férfi és női idegrendszer között. Van férfi agy és női agy. Férfi lelkűiét és női lelkűiét. S természetesen miriárdnyi átmenet e kettő között. Mégsem kedvelem az olyanfajta műértőket, akiket egyedül a feminin jelleg fellelhetősége hoz izgalomba, ha történetesen nő a szerzője a szóban forgó opusnak. De azt sem, ha csodával határos jelenségként - olykor pedig gyanakvóan - szemlélik a férfi írót, akinek feltűnően jól sikeredik a nőiség hiteles ábrázolása. (Hiszen erre is akad azért számos példa - Virginia Woolf álláspontjával ellentétesen. S talán Tolsztojon, Flaubert-en s a mi Németh Lászlónkon kívül is.) Ha valami még használhat ennek a világnak, nem a férfi és női princípium egymás elleni kijátszása, hanem annak számbavétele, ami összeköt bennünket: férfiakat és nőket. Rakovszky Zsuzsa regénye olvastán azonban mintha fel kellene függesztenem anti- feminista feltevéseimet. Mert eközben cseppet sem kényszerülök engedni a feminista irodalomkritika szempontjainak. Rakovszky ugyanis úgy teremti meg regényvilágát, hogy egy pillanatig sem igyekszik más lenni, mint aminek neme szerint lennie adatik. A legnagyobb természetességgel és magától értetődően vállalja a nő nézőpontját - emellett egy jottányit sem engedve a minőség, az esztétikum legmagasabb rendű igényeiből. A kígyó árnyéka című regény struktúrájában nem a linearitásnak, de nem is a modern regényirodalomból ismert összetett időélménynek adatik rendszerszervező szerep (noha elmesélhető - tehát az idő dimenziójában leírható - élettörténet bontakozik ki előttünk Ursula Binder, született Ursula Lehmann tollából, aki vénségére emlékiratírásra adta fejét „az Úrnak 1666-ik esztendejében"), hanem a motivikus ismétlődéseknek, a motívumok egymásra vonat- koztathatóságának. Ha ugyanis az elmondhatón túli jelentésrétegek felfejtésére vállalkozunk (erre pedig nem lehet nem vállalkoznunk, mert a szövegbeli visszatérések szinte rákény- szerítenek bennünket), nem elégedhetünk meg annyival, amennyi a kisded, a gyermek, a hajadon, majd asszonyi sorba jutó Ursula, magyarul Orsolya merész fordulatokat is hozó, ám mégis csak szerény sorsába beszüremkedik az „Idő"-bői. S hogy mennyire elégtelen volna megelégednünk az eseményeket egymásba láncoló időbeliség nyomon követésével, arra maga az elbeszélő figyelmeztet. Ursula (az elbeszélő) ugyanis számtalanszor állapítja meg Orsolya (a fölidézett alak) állapotait megsejtetendő: „Teltek az évek, szám szerint eltelt már egy tucat s még három azóta, hogy Ödenburgba megérkeztünk, de az én életemben futásuk oly kevés változást hozott, hogy olybá tűnt föl előttem, mintha egy és ugyanazon esztendőnek változatlan ismétlődései lettek volna. Hasztalan kutatok emlékezetemben útjelzők és fogódzók, egynéhány jelentősebb esemény 104