Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 5. szám - Dobozi Eszter: „…a világ is megvonja magát tőled”

Dobozi Eszter . .a világ is megvonja magát tőled" Motivikus ismétlődések Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című regényében Nem szívelem az irodalom feminista szempontú megközelítését. Kártékonynak vélem azt a szemléletet, amely mindenáron kétféle irodalmat akar láttatni. Mert irodalom csak egyféle van: jó irodalom. Ha már kétséges a jósága, vagy rossz, aligha irodalom. Többnyire dilettan­tizmus. Vagy ahogyan manapság szeretik nevezni magukat az avatatlan tollúak: amatőriz­mus. Tudom, van különbség - s egyre pontosabban mérhetően, műszerekkel is kimutathatóan - a férfi és női idegrendszer között. Van férfi agy és női agy. Férfi lelkűiét és női lelkűiét. S természetesen miriárdnyi átmenet e kettő között. Mégsem kedvelem az olyanfajta műértőket, akiket egyedül a feminin jelleg fellelhetősége hoz izgalomba, ha történetesen nő a szerzője a szóban forgó opusnak. De azt sem, ha csodá­val határos jelenségként - olykor pedig gyanakvóan - szemlélik a férfi írót, akinek feltűnően jól sikeredik a nőiség hiteles ábrázolása. (Hiszen erre is akad azért számos példa - Virginia Woolf álláspontjával ellentétesen. S talán Tolsztojon, Flaubert-en s a mi Németh Lászlónkon kívül is.) Ha valami még használhat ennek a világnak, nem a férfi és női princípium egymás elleni kijátszása, hanem annak számbavétele, ami összeköt bennünket: férfiakat és nőket. Rakovszky Zsuzsa regénye olvastán azonban mintha fel kellene függesztenem anti- feminista feltevéseimet. Mert eközben cseppet sem kényszerülök engedni a feminista iroda­lomkritika szempontjainak. Rakovszky ugyanis úgy teremti meg regényvilágát, hogy egy pillanatig sem igyekszik más lenni, mint aminek neme szerint lennie adatik. A legnagyobb természetességgel és magától értetődően vállalja a nő nézőpontját - emellett egy jottányit sem engedve a minőség, az esztétikum legmagasabb rendű igényeiből. A kígyó árnyéka című regény struktúrájában nem a linearitásnak, de nem is a modern re­gényirodalomból ismert összetett időélménynek adatik rendszerszervező szerep (noha el­mesélhető - tehát az idő dimenziójában leírható - élettörténet bontakozik ki előttünk Ursula Binder, született Ursula Lehmann tollából, aki vénségére emlékiratírásra adta fejét „az Úrnak 1666-ik esztendejében"), hanem a motivikus ismétlődéseknek, a motívumok egymásra vonat- koztathatóságának. Ha ugyanis az elmondhatón túli jelentésrétegek felfejtésére vállalko­zunk (erre pedig nem lehet nem vállalkoznunk, mert a szövegbeli visszatérések szinte rákény- szerítenek bennünket), nem elégedhetünk meg annyival, amennyi a kisded, a gyermek, a hajadon, majd asszonyi sorba jutó Ursula, magyarul Orsolya merész fordulatokat is hozó, ám mégis csak szerény sorsába beszüremkedik az „Idő"-bői. S hogy mennyire elégtelen volna megelégednünk az eseményeket egymásba láncoló időbeliség nyomon követésével, arra maga az elbeszélő figyelmeztet. Ursula (az elbeszélő) ugyanis számtalanszor állapítja meg Orsolya (a fölidézett alak) állapotait megsejtetendő: „Teltek az évek, szám szerint eltelt már egy tucat s még három azóta, hogy Ödenburgba megérkeztünk, de az én életemben futásuk oly kevés válto­zást hozott, hogy olybá tűnt föl előttem, mintha egy és ugyanazon esztendőnek változatlan ismétlődései lettek volna. Hasztalan kutatok emlékezetemben útjelzők és fogódzók, egynéhány jelentősebb esemény 104

Next

/
Oldalképek
Tartalom