Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - 125 ÉVE SZÜLETETT KRÚDY GYULA - Fried István: Az elbeszélő mint útitárs
125 éve született Krúdy Gyula Fried István Az elbeszélő mint útitárs „Útitársam ásított és egyhangúan dobolt az ablakon, mintha soha nem érne el az állomásra." (Az útitárs szíve)1 Még akkor is föl kellene figyelni arra, miféle kísérleteket tesz Krúdy Gyula nosztalgiás érzelmességének elidegenítésére, az ironikus önszemléletre, ha a narrátori (és szerzői?) „pozicionáltság" kérdéses voltának állandó felbukkanásáról nem töprengenénk el az 1910- es évek megteremtődő „alakmás"-ainak jellegét szemre vételezve. Amiként legalábbis problematikus Szindbád és Krúdy azonosítása2 (főleg a Szindbád-figura révén artikulálódó mitologikus és mesei vonások miatt, amelyek a nem pusztán alakját, hanem beszédmódját is változtató „individuális szubjektum" rögzíthetetlenségét, ezáltal mások általi, jellemző „félreértését" hangsúlyozzák), legalább annyira szembetűnő, hogy az egyes szám első személyű elbeszélés többnyire közvetett, dialógusban megfogalmazódó történetet (vagy csupán történések laza füzérét) beszél(i) el; annál is inkább, mert a passzivitásra kényszerült „közreadó" nem látszik módosítani azon, amit végighallgat, sőt: a történések időleges lezárulása után nem kerekíti le az elbeszélést, nem fűz hozzá megjegyzést. Viszont a szituáció szófukar fölvázolását követőleg jelenléte (amelyet - első megközelítésben - kizárólag az elbeszélés közvetettsége indokol, szavatol, jelez) csak annyiban szükségszerű, amennyiben az elbeszélés szó szerint vett dialogicitása, a valakihez szólás ezt szükségessé teszi. S ha a történések beszélője, „aktánsa", illetőleg elszenvedője, kiváltója és kárvallottja, emlékezője és megidézője a számára ismeretlennek egyszerre vallomásszerűen és e vallomásosságot némiképpen távlatból megkérdőjelezve elbeszél általában (időben) távolabbi történéseket, a történések meghallgatója és „publikussá" tévője legfeljebb az elbeszélői helyzet körvonalazásával illeszt hozzá néhány, jelentéktelennek látszó, valójában az elbeszélés számára nélkülözhetetlennek minősíthető mozzanatot; mindenekelőtt annak tudatosítását, hogy elbeszélés csak, vagy leginkább dialógus-szituációban jöhet létre. Minek következtében az elbeszélés lényege egy (a későbbiekben) többféleképpen értelmezhető „beszélgetés" (még akkor is, ha ennek a beszélgetésnek inkább a helyzetben rejlik a párbeszédszerűsége, s csupán az elbeszélés „mélystruktúrájában" lelhető föl lényegi dialogicitása). Amit aképpen értelmez(het)nek, hogy az 1917/18-as esztendőben egymás után napvilágot látó útitárs-novellák,3 majd Az útitárs című regény4 „mögöttes" tartalma a dialógus; érzékelhető, „külső" formája az önelemzés és majdnem megszakítatlan „önvallomás". Sigmund Freud évtizedeiben akár (ön-)terápiás gyakorlatnak is vélhetnők ezt a folyamatos, ám a valóban vagy (esetleg) képzelgésben jelen lévő társ előtt elhangzó szólamot, amely egy történetet kizárólag egy kevéssé rögzített léthelyzetben, ha úgy tetszik, „archetipikus" szituációban gondol elmondhatónak. A „keret" ti. annak megnevezése, 37
