Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Hites Sándor: A történelem és a metafikció az angolszász regényirodalom közelmúltjában

vesztésének folyamatába illeszkedik. Poétikai szempontból a legfontosabbnak a szigetlakok közötti kommunikációs nehézségek bizonyulnak. Susan, aki harmadikként vetődik a szigetre, lassan kifogy a kérdésekből, hiszen nincs, aki megválaszolja őket. Péntek ugyanis e történet szerint néma, nyelvét kivágták, Cruso pedig meglehetősen kelletlenül mesél korábbi életéről. Susan szavaival: „Úgy tűnt, mintha azt szerette volna, hogy az ő története a szigetre érkezésével kezdődjék, ahogy az enyém is, s mindkettőnk közös története itt is érjen véget a szigeten".(34) Cruso esetenként apját gazdag kereskedőként emlegeti, máskór mór fogságból szabadult árva gyermekként beszél magáról. Hol úgy nyilatkozik, hogy Péntekkel, a rabszolgafiúval együtt menekültek a szigetre, hol pedig úgy, hogy Péntek egy környékbeli sziget kannibáljainak egyike, akit ő mentett meg. Susan szavaival: „szívesen beszámolnék Cruso igaz történetéről, ahogy azt tőle magától hallottam. De a történetek, miket elmesélt, oly különbözőek voltak s egymással oly kevéssé összeegyeztethetőek, hogy egyre inkább arra a megállapításra jutottam, hogy a kor és az elzártság rátelepedett emlékezetére, s nem tudta többé bizonyosan, mi az igazság, s mi a képzelet".(11-12) Susant viszont szigetre érkezésétől fogva helyzeténél, sorsánál is inkább foglalkoztatja a velük történtek majdani elmesélésének, széles körben ismertté tételének lehetőségei. Az egyhangú napok során egyre égetőbbé válik a kérdés, mi adhatja élettörténete egyediségét: „minden hajótörés ugyanazon hajótöréssé válik, minden hajótörött ugyanazon hajótörött".(18) A lényegtelennek ható részletek tehetik történetünket sajátossá és majdan hihetővé a hallgatók szemében - győzködi Susan Crusót, hogy készítsen jegyzeteket mindennapjaikról. Noha a Robinson Crusoe jórészt éppen hasonló leírásokból áll, Coetzee regényében Cruso más kommunikációs eszményt vall: „semmi, amit elfelejtettem, nem érdemes az emlékezetre".(18) A társalgás minden formája elvész a szigeten: „süketté lettem, ahogy Péntek néma volt; de mit számított ez egy szigeten, ahol senki sem beszélt?".(35)

A könyv harmadánál egy arra vetődő angol hajó a fedélzetére veszi mindhármukat. A hajó kapitánya javasolja Susan-nek, írja meg történetét, hiszen még senki sem hallott női hajótöröttről. Poétikai fejtegetéseik során Susan úgy nyilatkozik, híján van a művészi erőnek, amelynek segítségével a papírra vetett történet nem veszítené el életteliségét. A kapitány felveti, a kiadó majd talál olyan írót, aki megfelelően kiszínezi beszámolóját. Susan ellenvetésére, miszerint nem kíván valótlanságokat látni saját történetében, a kapitány így válaszol: „az íróknak a könyv az üzlet, nem az igazság".(40) A hazaút során a szigetre visszavágyó, nagybeteg Cruso nem éli meg, hogy partot érjenek. Susan Barton mint Mrs. Cruso érkezik Angliába. A neves író, Foe vállalja Susan beszámolójának írásba foglalását, de hitelezői elől menekülnie kell. Házába Susan és Péntek költözik be. A dolgozószoba szekrényei között kitalált hajótörött-történetekre akadnak. Susan ekkor Foe íróeszközeivel, az ő íróasztalánál fog bele történetének megírásába (The Female Castaway). A regény második részét a Foe-nak írt elküldetlen levelek teszik ki. Mivel úgy érzi, élete függőben van, míg az írás el nem készül, Susan számára a történet megírásának, közzétételének súlya abban áll, hogy így véli visszanyerni elveszített valóságosságát. Ahogy egyik levelében írja: „A szigeten végig a menekülésre vártam. Itt pedig az ön megjelenésére, vagy a könyv megírására, amely megszabadít végre Crusótól és Péntektől".(66)

A regény harmadik részében létrejön a találkozó Foe és Susan között. Az elbeszélés irányelveiről folytatott vitáik során kitűnik, a történet kulcsa Péntek. Az ő története valójában nem is történet, hanem „egy rejtvény, vagy inkább egy lyuk az elbeszélésben".(121) E narratív hézag figuratív megfelelője Pénteknek a szó mindkét értelmében nyelv nélkül, üresen tátongó szája. Susan megállapítja, hogy mivel „amit az életben elfogadunk, azt a történetben nem"(67), ezért míg a szigeten közömbösnek bizonyult, hogy Péntek miként vesztette el a nyelvét, az írás során ez válik a leglényegesebb kérdéssé: „ha úgy mondanám el a történetet, hogy hallgatnék Péntek nyelvéről, az olyasmi lenne, mintha egy üres lapokból álló könyvet bocsátanék áruba. De az egyetlen nyelv, amely képes volna elmon99