Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Hites Sándor: A történelem és a metafikció az angolszász regényirodalom közelmúltjában
ásására, elhagyására törekszik, ha a világok és a nyelvhasználati formák össze nem egyez- tethetőségét jeleníti is meg.17 Az utóbbi évtized, leginkább a szövegek termelésének, fogyasztásának, társadalmi körforgásának anyagi feltételeit vizsgáló kritikai recepcióját némileg leegyszerűsítve, az angolszász regényirodalom azzal a kihívással szembesült, hogy az esztétikailag radikális mennyiben radikális politikai tekintetben is.18 A nyelv szféráján belül újrafogalmazott politikum legtöbbször különböző emancipációs törekvésekben nyilvánul meg, de sokszor összefonódik az idegen kultúrák iránti nyugati előítéletek lebontásának igényével (Edward W. Said). Miként adhatóak azonban érvényes politikai válaszok olyan kultúrában, amelynek a jelentés rögzíthetetlenségét illetően már nincsenek illúziói? Miként lehetséges politikai cselekvés, midőn már nincs olyan történelmi vízió, amelyet a társadalom minden tagja osztana, s a kívánatos jövőre nézve sem körvonalazódik egyetértés? A The Public Burning jól példázza, milyen esztétikai egyenetlenségek adódnak abból, hogy a politikai kritika talán szükségszerűen nem képes mindig megfelelni az önmaga alapjaként megjelölt reflexivitásnak. Esetenként éppen a valóság megítélésének biztonsága látszik helyreállni. Minél nyíltabb a szöveg politikai nyomatéka, annál nehezebb ezt relativizáló módon megjeleníteni. A politikum esetenként nagyon is jól felmérhető, rögzített értékkategóriák mentén kerül megítélésre. S önmagában nem mond sokat, ha a politikailag helyénvalót a „nyitott" szöveggel azonosítjuk. IV. Egyes érvelések szerint, az angol regény a 18. század elején egy olyan gyorsan avuló érdekességeket, híreket közlő zsurnalisztikái formából jött létre („news/novels discourse"), amelyet a nyomtatás fejlődése tett lehetővé.19 A korai regények ennek a dokumentarikus írásmódnak a szabályaihoz idomultak, amikor az olvasók elvárásaival számolva fikcióikat tényszerű beszámolókként állították be. E feltételezés szerint a korabeli olvasó számára nem állt rendelkezésre olyan „kulcs", amelynek segítségével eldönthette volna, hogy a Pamela vagy a Robinson Crusoe megtörtént eseményekről tudósít-e, vagy pedig merő kitalá- ció. Az esztétikai és tapasztalati érvényességre egyaránt igény tartó olvasói beállítódás e történetileg is kimutatható feszültségét használja ki, és teszi poétikai szervezőelvvé J.M. Coetzee nagysikerű regénye, a Foe (1986) 20 Említettük, hogy a metafiktív irodalmi vonulat valamely történet „igazságának" megkérdőjelezését gyakran társította a nyilvános beszéd lehetőségéből kizárt csoportok előtérbe helyezésével. Vélhetően bármely történet elbeszélője (s ennek politikai nyomatéka talán a történetíró esetében a legjelentősebb) akár szándékoltan, akár az események közötti, a történet megkomponálásával szükségképpen együtt járó válogatás révén elhallgattat bizonyos „hangokat". E hangok (színes bőrűek, nők, homoszexuálisok stb.) utólagos szóhoz juttatására nem pusztán szépirodalmi kísérletek történtek, de irodalomelméleti iskolák s egyetemi tanszékek is alapultak. Coetzee regénye felidézi azt a maga Defoe kreálta fikciót, mely szerint hiteles beszámoló alapján írta meg a Robinson-történetet.21 E figura ugyanakkor Coetzee regényében egy nő, Susan Barton, aki Cruso (sic!) és Péntek mellett a karib- tengeri sziget harmadik lakója. A szöveget olvasván Defoe regényének ismerői a részletek tekintetében sokszor észlelhetnek áttűnést a két mű között (például a Barton név éppúgy eltorzított változata a nem angol eredetinek, mint a Robinson név), de az apró eltérések (például Cruso e történetben nem kecske, hanem majombőrből varrt öltözéket visel stb.) éppúgy szembetűnők. A Foe-ból hiányzik a Cruso-ban a Robinson Crusoe lapjain felébredő vallásos hevület, ahogy e történetben szabadulása után sem vágyódik. A horizontot kémlelve nem hajókra les, a tenger és az ég elmélyült szemlélése sokkal inkább az identitás el98
