Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Mészáros Tibor: „A poklot csak az ördög tudja szakszerűen befűteni” (Eligazító gondolatok egy ismeretlen Márai-íráshoz)
Megdöbbentő a most először közölt visszaemlékezésnek az a ritmikusan, különböző megfogalmazásokban visszatérő mondata, amely emigrációjához, a Halotti beszéd vagy a San Gennaro vére (1965) értelmezéséhez fontos adalékul szolgál: „Itt a helyein, így gondoltam, itt akarok maradni. Magyar nyelven, magyaroknak akarok írni." Ebből is sejthető, mit jelentett átélnie: „Össze tudod még rakni a Margitszigetet", vagy a szimbólummá nőtt „...és lehull nevedről az ékezet." A Halotti beszéd című verse mutatja annak beteljesedését, hogy csak a nyelv maradt számára (ha töredékesen is), hiszen: „Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten." Azért „támadta" következetes keménységgel a szovjet berendezkedést és hazai képviselőit, mert mindent elvettek tőle, ami írói létét lehetővé tette: szabadságot, magyarságot, íróságot. Ezért fogalmaz élesen és találóan posztumusz naplójában, 1988 nyarán: „Magyarországon őrségváltásról beszélnek. Az őrségváltás ürügy, hogi/ egyik kommunista félreállítsa a másik kommunistát és így mentegesse a kommunista rendszert. De a rendszer megbukott, már nem is azt akarják menteni, hanem a száj rét." 1948-as, eredetileg kihagyott naplójegyzetei alapján mélyebben szembesülhetünk azzal is, mit jelentett számára az emigrálás kényszere. Ebben - jelen íráshoz hasonlóan -, „mint lázbeteg, aki föleszmél" újra meg újra indokolja önmaga számára a távozás szükségszerűségét; megerősíti és felmenti magát, hogy el kellett hagynia hazáját. Pl. „Nem tehettem mást. Nem voltam »könnyelmű«, amikor elmentem hazulról. Nem tehettem mást." vagy „Ma hat hete, úton A.-del Visegrád felé. A 45-48-as naplóm kéziratát lopjuk ki a városból." Ezért utal többször arra, hogy hány hét telt el életeket meghatározó lépése után és ezért írja itt közölt visszaemlékezése 10. fejezetének elején: „Magyar író akartam lenni és otthon, magyarul akartam írni, a nép nyelvén, amelyhez tartozom. De az író, - ha lelkében ellenállt, - a kommunista társadalomban hamarosan eretnekké változott." El kellett mennie, mert „az öntudat erősebb az önkénynél.“ A két megoldás, melyet írása végén az emigráns feladataként jelöl meg, lehetetlen vállalkozássá lett számára. A haza irodalmának szellemét nem lehet csonkulás, sérülés nélkül átmenteni, ezért szükségszerű a páncél felvétele, a katakomba-irodalom kialakítása. A másik feladat, a szabadságra való felkészülés életparancs volt Márai életében, de mire ez ténylegesen bekövetkezett idehaza, ő már „sürgetve a behívót" - elment. Most először publikált írása visszaemlékezés és társadalom-elemzés, egyén és történelem, író/művész és hatalom viszonyát vizsgálja. Személye, magatartása megértéséhez kulcsfontosságú sorokat olvashatunk; igazolja ezt az is, hogy két évvel később, 1954-ben írt egy második tanulmányt, (gondolatilag jelen írása folytatása, kevesebb szubjektív elemmel), melyben - a fő gondolatokat megtartva jelen írásából - a rádiózás, a Szabad Európa Rádió feladatát elemzi az otthon élők felé. A rádió munkatársaként átélhette, hogy mégis vannak „olvasói" vasárnapi krónikáinak, s ebbe - ha zavarni tudja is, - a hatalmat birtoklók sem szólhatnak bele. 25
